Fénykörben

Hornyikról rég tudjuk, hogy éles szemű, egyenes beszédű kritikus, de jelenléte irodalmunkban annyira esetleges volt, hallgatásai olyan huzamosak voltak, hogy értékrendalakító szerepel nem tölthetett be, olykor az is kérdésesnek látszott, folytatja-e még egyáltalán ezt a nem túl élvezetes mesterséget. Most látható, mérhető, hogy milyen sok mindenre figyelt, mennyi lényeges kérdésben foglalt állást, s hányszor kerüli szembe a végül is fölülkerekedő véleményekkel. Elhallgatásainak okát is okunk van ebben gyanítanunk: egy túlérzékeny irodalom nem bír el ennyi kellemetlen igazságot. S ha a kritikusban nincs hajlam akadémikus értekezésekbe burkolni közlendőit, előbb-utóbb elmegy a kedve a magános jelenléttől... Az olvasó ilyen esetekben elsősorban arra gondol: Hornyiknak van bátorsága vállalni a kirekesztődés vagy az elhallgatás kockázatát is. Bárki azt mondhatja erre: az oda-mondás még nem tudomány. S mert valóban nem az, s mert a vakmerőség is lehel munkapótló hatáskeltés eszköze, itt éles nyomatékkal kell hang súlyoznunk: Hornyik Miklós elméleti és irodalomtörténeti tudása elsőrendű. Nem hivalkodik ezzel a tudással, nem mozgat látványos apparátust, őt mindig egy konkrét föladat: mű vagy jelenség természete izgatja, azt igyekszik tömören és tisztán jellemezni...l. Kiss Ferenc