A KönyvKereső szolgáltatás csak regisztrált ügyfeleink számára elérhető.
Hogy igénybe tudja venni, kérjük, jelentkezzen be, vagy regisztráljon oldalunkon.
Fél évezred feledtető homálya takarja előlünk legendás hírű alakját. Ellenségei között "Hadak Villáma", "Egyetlen Félelemünk", "Föld Rettenete" volt a neve. Katonái, akik száz csatában elkísérték, János apánknak hívták. A törököktől sanyargatott déli népek ajkán mondák keringtek hőstetteiről. Őrá emlékeztet az egész világon zengő déli harangszó.
Neki, Hunyadi Jánosnak, minden idők egyik legnagyobb magyar hadvezérének kíván emléket állítani ez a könyv is. Írója a katona Hunyadi János alakját keltette életre, aki egész életét arra áldozta, hogy elhárítsa a Magyarországot fenyegető török hódítás veszedelmét.
A "Hollós vitéz" színes, mozgalmas képet fest a XV. századi Magyarország életéről. Hatalmas forgatagban örvénylenek lapjain az életre-halálra menő nagy csaták, kudarcok, diadalok. Szereplői a kor emberei: feudális főurak, főpapok, köznemesek, szegény jobbágynépek. Közülük nem egyet - Cillei Ulrik, Cezarini, Kapisztrán stb. - már név szerint ismer az olvasó. Ott láthatjuk mellettük a névtelenek sokezres tömegét, akikről nem beszéltek ugyan a krónikák, mégis ők lendítették előre a század történelmét. Róluk, a névtelenekről is szól ez a könyv, amelynek robbanásig feszült légköre, izgalmas meseszövése, színes nyelvezete, a benne ábrázolt szép, tiszta szerelem megrázó története bizonyára elnyeri az Olvasó tetszését.
Ott járkált közöttük. Ezüstpáncélját, aranyozott sisakját úgy áttüzesítette a delelőre hágó nap, hogy vibrált fölötte a levegő. Mintha most emelte volna ki lángoló torkú kohójából a milánói fegyverkovács. Perzselte a nyakát, ha a mellvértje szegélye hozzáért. A gerince árkában, a térde hajlatában, a hasán, a mellén vastagon csorgott az izzadság. Elevenen sült és főtt egyszerre. Kidagadó ereiben forrt a vére, mint kotlában a sűrüdő halászlé, s agyában egyre azt ordította egy hang: "Eridj a hűvösbe! Vágd magad végig a földön, így meg fogsz tébolyodni a napon!"
Nem engedett ösztöne sürgető csábításának. Kényszerítette magát, hogy arra gondoljon: "Ha leszáll az este, majd hűs dunai szellő támad és bebúvik a páncélom alá s lecsókolja forró verítékemet!" Ez enyhítette valamennyire szörnyű kínjait.
Ha a romos, gerendatorlaszokkal kifoltozott falon megtántorodó katonát látott, hozzálépett, elvette tőle az alabárdot.
- Eridj, fiam az árnyékba. Gombolkozzál ki, ülj le. Kortyintsál egyet. Pihenjél és úgy térjél vissza!
S addig ő strázsált helyette.
() Katonái égő szemmel figyelték minden mozdulatát.
Talán már századszor ment végig a hajdani városfal zúzalékhalmain. Eltűnt s felbukkant, mint égi pályáján a nap. Némán egymásra mosolyogtak az őrszemekkel. Úgy érezték a katonák, ha rájuk nézett: kezet szorított velük, hogy rég megholt édesapjuk lépett melléjük és veregette meg lucskos hátukat, így könnyebb volt az átforrósodott falon állni. Káprázó, csillagzó szemmel néztek utána.
Az az ide-oda ballagó ezüstpáncélos vitéz volt a mindenható istenük nekik.