Házy Erzsébet

Valamikor kislány koromban így képzeltem el a mesebeli tündéreket. Ilyen virágszirom arccal, ilyen sugárzó szőkén, ilyen csilingelő hanggal. És egyszercsak ott állt előttem élő valóságában az Operaház színpadán... a gyönyörű Manón, a szende Mimi, a vágyódó Salome, a bűbájos Cherubin, a légies Melisande és így tovább. Megannyi csodálatos szerep szépséges megtestesítője: Házy Erzsébet. A rajongója lettem. Minden szerepében minden lehető alkalommal megnéztem. Soha nem okozott csalódást. Későbbi családi kapcsolatom révén abban az örömben is részem volt, hogy többször egy társaságban voltunk, sőt néha-néha egy színpadon. Közvetlen közelről is ugyanolyan szép volt. Szólni nem mertem hozzá, csak áhítattal csodáltam, és közben azon ámultam, hogy is kerülhetek én ide? Az igazi szépség, akár egy tájé, akár egy tárgyé, egy arcé, mindig elragadott. Márpedig neki olyan aurája volt, hogy vagy imádni, vagy gyűlölni kellett. Rövid élete során mindkettőben bőven volt része szegénynek. Mindenesetre bölcsője mellett nem csak jó tündérek álltak, akik annyi széppel és jóval ruházták fel. Bizonyára ott volt a gonosz tündér is, aki az átkot hozta.