Menekültek menedéke - Emlékek és iratok - Egy magyar humanista a 20. században

"... fiúk őrizték a lengyel-magyar közös határt. Tiszavidékiek voltak, életükben itt láttak először hegyeket és lengyeleket. Még otthon a síkságon hozzászoktak a messzelátáshoz. Most is messzebb láttak azoknál, akik a háborút elindították, mert beláttak az emberiesség világába, és aszerint cselekedtek.
Vajon élnek-e még ezek a fiúk? Merre sodorta őket a háború tomboló vihara? Vajon nem éppen lengyel földben nyugosznak-e, azok hazájában, akiket először ők vezettek a mi hazánkba. Ki tudja? Így is, úgy is névtelenek maradnak, míg a világ világ lesz.
De azok a kis lengyel gyermekek, akiket vállaikon cipeltek, és akik ma már erős ifjak, szép leánykák lehetnek, bizonyára élnek. Úgyszintén édesanyáik is, akik fegyverrel a kezükben kísérték be egyszer a magyar járőrt. A tomboló hóvihart bizonyára már régen elfelejtették, de a névtelen járőrt, a kis játékokat nem hiszem, hogy valaha is elfelejtenék."

"A menekült lengyel, cseh, szerb, osztrák stb. zsidók ügyében is rendkívül humánus álláspontot foglalt el keresztes-Fischer. Hosszú ideig nem említettem neki, hogy itt nálunk menekült külföldi zsidók is élnek, és mindnyájuknak keresztény igazolványt állítottam ki. Egy alkalommal a D-tisztek kinyomozták, hogy a kalocsai járás egyik falujában találhatók, és házkutatás során előkerültek pajeszes fényképeik. A vezérkari főnökség azonnali intézkedést követelt. ... Keresztes-Fischernek persze nem tagadtam el az ügyet, hanem közöltem vele, hogy a ratifikált Genfi convenció és a Hágai egyezmény, amelyek tehát magyar törvények, semmi különbséget nem tesznek a menekültek között. A Nemzetközi Vöröskereszt (Bavier), a Protestáns Világszövetség (Ehrenström Nils), a svéd király unokahúga, Bernadotte hercegnő és főleg maga a Budapesten tartózkodó pápai nuncius (Angelo Rotta) látogatásaik során mind-mind megnyugvással vették tudomásul, hogy Magyarországon menekültügyben zsidókérdés nincs. Megjegyezték még azt is, hogy a menekültügyet a világ Magyarországnak sohasem fogja elfelejteni. A miniszter átadta nekem a pajeszos fényképeket azzal, hogy majd a háború után adjam nekik vissza. Kár, hogy 1944. március 19-én hajnalban sok-sok bizalmas okmánnyal együtt, félve a felfedeztetéstől - ezeket is elégettem"