Rézpénz

Ignácz Rózsa (1909-1979) erdélyi trilógiájának (Anyanyelve magyar, Született Moldovában, Rézpénz) most megjelent újrakiadását tartja kezében az olvasó. A regény a szerző még életében elkészített kézírásos utasításai szerint mindössze egy-két szó változtatással azonos az eredeti 1940-es kiadással. Egy másodrendű vándor magyar színtársulat vetődik el a román uralom alatt élő Erdély számunkra ismeretlen vidékére, egyik ipari centrumába. Két héten át játszanak a vendéglő nagytermében, pesti színeket kívánnak közvetíteni primitív eszközeikkel az ipartelep ma- gyarjai számára. A keverék anyanyelvű primadonna azonban idegen akcentussal énekel és a bonviván mint magyar főhadnagy, tűzoltó ruhában jelenik meg az eredeti vonatkozásaitól megfosztott darabban. Az egész történeten pedig áthalljuk a „rézpénz" csengését. Ezek a húszlejes pénzdarabok egy fiatal, Deák Ádám nevű lelkes, de naiv magyar gépészmérnök gyártmányai, akit viszont Moganu, a román esztenás beszélt rá a pénzhamisításra Erdély mind Nagyromániától, mind Magyarországtól való függetlenségének kivívása érdekében. Deáknak el kell buknia, éspedig a legváratlanabb módon: a román nyelvű tárgyalás során felmentik a vád alól, azzal a magyarázattal, hogy a székely ember tehetségtelen,eredeti gondolatai nincsenek, és így csakis a zseniális felbujtót, a román Moganut érheti jogos büntetés. Ez a „felmentő beszéd" az uralkodó román nemzetiség leglesúlytóbb véleménye a magyarságról. A történetet átszövi a tehetséges magyar színésznövendék, Türje-Szász Klári ellenállhatatlan szerelme Deák Ádám iránt, akinek budapesti felesége van. Klári pártfogója a színtársulat időnként megjelenő „szent öregje", Lándori, akiben Ignácz Rózsa egykori tanárát, Ódry Árpádot mintázta meg. Klári végülis egyik fiatal magyar kollegájához csapódik. A tragédia lezajlása után Lándori is újból előkerül és a kis színtársulat tovább döcög. Ebben a záró jelenetben benne foglaltatik az erdélyi túlélés hősi pesszimizmusa, amely Ignácz Rózsa tragikus életszemléletét egyféle sztoikus egzisztencializmussá szelídítve szövi a szerző sajátos mesemondó képességébe, s helyét a Jókai-Mikszáth és a Móricz-Kodolányi vonal között rajzolhatnánk meg. Ignácz Rózsa stílusa is, mondanivalója is erősen megváltozott 1945-1950 után, amint ezt Ünnepi férfiú (Püski, 1989) és A vádlott (Tertia, 1999) halála után megjelent munkái bizonyítják.