Torockói gyász

Kisgyermekkoromban magam is láttam a havasok közé ékelt erdélyi városkában a fehér falú házak ablaka köré meszelt különös jelt, a vörös karikát, amit a néphagyomány torockói gyásznak nevezett. Bányász-atyafiság élőszavából hallottam először emlegetni azt a munkásnéphagyományt, mely egy kicsiny népközösség régi, történelmi jogának emlékét őrizte. Írott emlékekben mintegy tíz évvel ezelőtt találkaztam először az Aranyos menti székelyek forradalmi perének leírásával, okmányaival. Azóta egyre sarkallt a gondolat, hogy méltó emléket kell állítanom történelmünk irodalmilag mindmáig nem méltatott hőseinek: Székely Borbála bányász-parasztleánynak, két vőlegényének: két húsz esztendős bányászlegénynek. Kriza Katalin tizenhét éves papleánynak, aki a maga életét is feláldozva templomot gyújtott fel vészjelző tűzként, csak hogy egy eltiport emberi közösség igazságát világgá kiálthassa.