Impresszionizmus

Párizs 1874, Boulevard des Capucines: A művészet szabályainak radikális megváltoztatására hivatott fiatal művészek egy csoportja - Claude Monet, Alfred Sisley, Pierre-Auguste Renoir, Camille Pissarro, Paul Cézanne, Edgar Degas és Frédéric Bazille - itt, Félix Nadar fényképész műtermében állítja ki műveit. A szokatlan helyszín oka, hogy a híres hivatalos kiállítóhely - a Szalon - a csoport szinte minden munkáját elutasítja. S valóban, képeik mind festési technikájukat, mind témájukat tekintve merőben új nyelvet beszélnek, új távlatot nyitnak a valóság érzékelése előtt. A rendhagyó kiállítás botrányosnak bizonyul; a megbotránkozott hivatásos műbírálók enyhe gúnnyal ,,impresszionistának" titulálják a befejezetlennek, vázlatosnak, rosszul szerkesztettnek, félreérthetőnek tartott műveket.
Tény, hogy az alkalmazott technika, a szabadban való úgynevezett plein air festészet valódi újítás volt, amelyet olyan praktikus eszközök tettek lehetővé, mint az akkoriban újdonságnak számító hordozható festőállvány, a nagy színválasztékban kapható tubusos olajfestékek vagy a legkülönbözőbb méretű és sörtéjű ecsetek sokasága.
Mindennek következtében a művész képes volt a pillanatnyi látványt megragadni, s a világot ,,élőben" láttatni, legyen bár témája a modern Párizs, a vadonatúj sugárutak, a zenés kávéházak, színházak, vasúti pályaudvarok világa, vagy akár a vidéki táj, a Szajna-part és az élet a folyó mentén. Bármit is festettek, döntő fontosságú volt számukra a fény, a fényhatások érzékeltetése. Laza, szaggatott ecsetvonásokkal vitték fel a tiszta gazdag színeket a vászonra, egyiket a másik mellé, éles kontúrok nélküli, vibráló hatást keltve általa.
A korszak e ,,legmodernebb" művészei 1874 és 1886 között összesen nyolc közös kiállításon mutatkoztak be. Munkásságuk hatással volt olyan korszakos jelentőségű, újító művészekre, mint Vincent van Gogh, Georges Seurat vagy Paul Gauguin, akiket posztimpresszionisták néven definiál a művészettörténet.