Aranyhalacska

A könyvet letenni nem tudtam, annyira tetszett. A sorstalanság jutott eszembe róla. Remek!

Igen, egyetértek: zseniális!!! Én az Orlandóhoz hasonlítanám, csak ez a könyv még egy kicsivel jobban is tetszett. Nagyon érdekes végigkövetni a lányka alakulását, és ráadásul egy nagyon érdekes, realisztikus jellemábrázolást kapunk, annak ellenére, hogy hihetetlen események történnek vele.

Nagyon szép a boritó, ami nem hátrány, jó a történet. Végig lehet izgul- ni, hogyan alakul a kislány sorsa. Lehet izgulni, szomorkodni, néhol meg- hatódni. Ha tehetik olvassák el.

A közkeletű vicc szerint az Egyesült Államokban (és a világon) csak akkor jön el az igazi demokrácia, amikor az elnök egy leszbikus, muzulmán, színes bőrű és valamely testi fogyatékossággal megáldott nő lesz (siket, vak stb.). Le Clézio főhőse erősen közelít a fent megfogalmazott és megkívánt elváráshoz, igaz, nem lesz belőle amerikai elnök. A fekete, valamely marokkói hegyi törzsből származó kislányt, a történet főszereplőjét rögtön a könyv elején ismeretlenek elrabolják s eladják egy másik családnak így kezdődik az a hányattatott életút, melynek bemutatására a Nobel-díjas francia író regénye vállalkozik. Az elrabolt kislány új családjában új nevet is kap, Laila pedig hamarosan szembesülni kénytelen a zord külvilággal. Afféle modern, fekete Justine-ként, de Sade márki halhatatlan főhősnőjeként lépten-nyomon azzal szembesül, hogy kezdve új otthonának férfi tagjától, későbbi vándorlásai során mindenhol és mindenki (legyen az férfi vagy nő) leginkább csak egyet lát benne: egy egzotikus, gyönyörű, fiatal lányt, akit megpróbálnak kizsákmányolni, megerőszakolni, szexuális tárgyként használni. S itt a dolgok még messze nem érnek véget: Laila előbb kiskorában elveszti fél fülére a hallását, majd hiába tanul meg ifjúsága során több nyelvet (arab, francia, spanyol, angol), utazásai és vándorlásai során (Marokkó, Spanyolországon át Franciaország, Egyesült Államok majd ismét Marokkó) hiába jön rá, hogy irtózatos zenei tehetsége van (és hiába jönnek rá erre mások is), láthatólag semmi más nem érdekli igazán az őt körülvevő, tipikusan férfi világot (bár ez sem kizárólagos, gondoljunk csak a leszbikus doktornővel folytatott kalandra), mint Laila magával ragadó testi szépsége. Valódi, modern pikareszk regény ez: Laila, a fekete Justine kalandjai, megpróbáltatásai szinte vég nélkül, újra és újra csak az ő női teste körül folynak s főleg úgy nehéz egy ilyen életet élni, hogy közben az ember lánya maga alapvetően igen jámbor és naiv. Laila egy kuplerájban is lakik kislányként, ahol a bentlakó lányokat ártatlanságában hercegnőknek véli: "Az emeleten azok a fiatal, elegáns, szép nők laktak, akiket már első alkalommal is láttam, s naivitásomban hercegnőknek hittem. [...] Belestem az egyik résen, s megpillantottam az egyik hercegnőt. Egy nagy ágyon feküdt. Egy pillanattal később már a részleteket is ki tudtam venni. Meztelenül hevert a lepedőn, arcát eltakarta a haja, s meglepetten láttam, hogy milyen fehér a hasa, s hogy a szeméremdombja le van borotválva. Sose láttam még ilyet." Laila később, immáron fiatal, felnőtt nőként visszaemlékezve erre a korszakára, úgy nyilatkozik: "Még ma is nehezen hiszem el, hogy a hercegnők nem hercegnők voltak. Nagyon jól mulattam velük." Végül az egyik hercegnővel elszöknek Marokkóból, Spanyolországon át Párizsba szöknek az élet tanulóiskolájában itt Laila olyan újabb pikareszk kalandokat él meg, melyek viszont apránként immunissá teszik az őt érő megpróbáltatásokra. Érdekességként első önkéntes szexuális viszonya egy vele hasonló cipőben járó színes bőrű bokszolópalántával, Nonóval zajlik, akit az őt körülvevő fehér társadalom ugyanúgy kihasznál, mint Lailát; s amikor nincs már rá szükség, eldob és örökre elfelejt. A zenével való megismerkedés hozza meg Lailának a viszonylagos sikert, az elismertséget, amikor már környezete nem a testét, női mivoltát látja legfőbb értékének, hanem zenei tehetségét. "Játszottam, s most nem féltem semmitől. Már tudtam, ki vagyok. Még a bal fülem mögötti kis eltört csontnak sem volt jelentősége. És a fekete zsák, a fehér utca és a madár baljós, rekedt rikácsolása sem számított többé. Sem Zohra, sem Abel, sem Madame Delahaye, sem Jup - senki, aki eddig leselkedett rám, üldözött, s megpróbált csapdába csalni." Mire azonban idáig eljut (háta mögött egy agyhártyagyulladással), Laila szép lassan besokall az őt körülvevő világtól (mely lemezszerződést ígér neki a szórakoztatóipar részéről fenyegető kizsákmányolás kezdete talán?), s elszökik innen is, vissza Marokkóba, hogy megkeresse azt a helyet, ahonnan tizenöt évvel azelőtt elraboltak egy kislányt. Társául szegődik a talán egyetlen ember, aki nem prédaként tekint rá: Talán ő volt a rossz szellem. [] annyit kellett várnom rá, s [] olyan sokat várt tőlem. Megtalálva gyökereit Marokkóban, helyükre kerülnek a dolgok: Jean holnap érkezik, megkaptam a táviratát a casai szállodában. Most már szabad vagyok, kezdődhet minden. Mint egyik híres-nevezetes ősöm (még egy ős!), Bilál, a rabszolga, akit a Próféta felszabadított és a világba vetett, én is kiléphetek a család, a gyermekkor világából, s beléphetek a szerelem világába. Gyönyörű történet egy halmozottan hátrányos helyzetű, rendkívül szép és ugyanakkor végtelenül tehetséges észak-afrikai fiatal lányról; előszeretettel ajánljuk a Nobel-díjas Le Clézio jelen kötetét minden érdeklődőnek.