Samuel Beckett filozófiája

Samuel Beckett pesszimista volt, a szónak abban az értelmében, ahogy Schopenhauer: úgy vélte, hogy az élet nem áldás, és az embernek jobb lett volna meg sem születnie. Az idő végtelenségében életünk múló pillanat csupán, "egy ajtó tere, mely nyílik és bezárul". Beckett a teremtésben - legyen akár Isten, akár a Természet műve - csak kegyetlenséget és kínt látott. Életszemléletét azonban - mely szerint minden cselekvés hiábavaló, s hiábavaló maga az ember is, aki ennek tudatában csak még jobban szenved - zseniálisan öntötte formába egy olyan művészetfelfogás jegyében, amelyet ő maga így fogalmazott meg: "Annak kifejezése, hogy nincs mit kifejezni, nincs miből kifejezni, nincs erő kifejezni, nincs vágy kifejezni, plusz a kifejezés feltétlen kötelessége." John Calder, Beckett angol kiadója és évtizedeken át jó barátja, műveinek és szellemi habitusának alapos ismerője, e könyvben a becketti filozófiát és etikát vizsgálja. Mindjárt elöljáróban leszögezi: "Szerintem nyilvánvaló, hogy Samuel Beckett a huszadik század legjelentősebb írója: megkoronázza három legfontosabb elődjének, Proustnak, Kafkának és Joyce-nak a teljesítményét." Szól a fiatal Beckett olvasmányairól, a filozófusokról, akik hatással voltak gondolkodásának alakulására (Descartes, Geulincx, Schopenhauer), majd a Murphy-t és a Watt-ot, a Trilógiá-t, a Proust-tanulmányt, a drámákat és a kései kisprózai műveket elemezve, s olykor a Beckett-tel kapcsolatos személyes emlékeit és a vele folytatott beszélgetéseket is felidézve eljut odáig, hogy Beckettet, aki önként vállalt "száműzetésében" átélte és kifejezte a XX. századi ember minden nyomorúságát, etikai példaképül állítsa elénk.