Joseph Haydn

A barokkból a klasszicizmusba ívelő átmeneti kor végén Joseph Haydn egységesítette és rendezte a zenei nyelvezetet, megteremtve annak harmóniáját. A XVIII. század második felének zenei világát a hangnemek egyre fontosabbá válása jellemzi, ekkor zajlott a két jellemző billentyűs hangszer, az új fortepiano és a régi csembaló ,,párharca", valamint eltűnni kényszerült a műveket addig jellemző basso continuo, azaz folyamatos basszus. Változtak az idők. A hangversenyeket és az operákat egyre nagyobb számú polgári közönség kísérte figyelemmel. A zene iránti fokozódó érdeklődés megnövelte a hangszerkészítők forgalmát, a nyomtatott kották és a zenei hírekről szóló újságok keresletét, s mindez utat nyitott a házi zenélésnek is. Lassacskán a zenészek is eltávolodtak a királyi udvar és az egyház védnöksége alól. Az alsóbb társadalmi osztályok megnövekedett érdeklődésének köszönhetően Európában lehetőség nyílt a muzsikusok számára, hogy a politikai és egyházi intézmények kötelékeitől mentesen élhessenek hivatásuknak. Maga Haydn is két lovat ült meg egyszerre: egyrészt Esterházy herceg udvari karmestere volt, másrészt kiadott művei nemzetközi hírű, önálló jövedelemhez is jutó zeneszerzővé avatták. Pályafutása végén pedig belevetette magát a londoni közszereplésbe: az 1790-es években saját szimfóniáit vezényelte. Ettől függetlenül egész életében hű maradt ahhoz a mecénási kultúrához, amely nem sokkal később már jelentőségét vesztette.