Egy névtelen sírra

"Meglehet, hogy a kibernetika rabszolgái leszünk. De úgy érzem, hogy valahol a földön mindig marad még egy-egy léha ember, aki több időt tölt majd álmodozással, mint alvással vagy munkával, és aki csak úgy tudja elkerülni, hogy kihaljon belőle minden emberség, hogy történeteket talál ki és mesél" - írta pályája csúcsán az uruguayi Juan Carlos Onetti, s ezzel egész prózaművészetét jellemezte: kallódó hősei, kudarcra ítélt, megfejthetetlenül rejtélyes figurái tettek helyett szinte minden művében kósza ötletek tervezgetésével töltik napjaikat. Tétlenségüket látszatcselekvések sorával meg komédiázással álcázzák, és legfőképp folytonos történetmondással - miközben folytonosan küszködnek a kétellyel, hogy egyáltalán összerakható-e a valóságos történet a megismert töredékekből, a különböző nézőpontokból, az emberi érzelmek és indulatok összjátékából.

Onetti nemcsak kortársa Borgesnek, hanem hasonló elemekből is építkezik, csak nem metafizikai képleteket állít elő belőlük, hanem egzisztenciális határhelyzeteket, amelyekben a hús-vér ember birkózik a léttel. Úgy, ahogy A verem (1939) ősmagánnyal küzdő író hőse vergődik egy álmatlan éjszakán, ahogy a Búcsúzások (1954) tüdőbeteg kosarasa mélylélektanilag is izgalmas küzdelemben bujócskázik a halállal, vagy ahogy a címadó kisregény, az Egy névtelen sírra (1959) igyekszik megfogalmazni Ritának, a kecskével kolduló, titokzatos lánynak a történetét.

A latin-amerikai újpróza nagyjai - García Márquez, Vargas Llosa, Cortázar, Fuentes - egyként előfutáruknak tekintik Onettit, aki az 1930-as évek közepétől alakította ki bámulatos formaművészetét, és hozta létre Macondo legfontosabb előzményét, a szintén képzelet teremtette Santa María mikrokozmoszát. Neki leginkább Kafka, Faulkner és Beckett lehetett a mestere. Leleményes megoldásai közül talán a látszólag eszköztelen hangulatteremtés a legfontosabb: Onetti nagyon jól tudja, hogy lehet egy-egy apró részletből vagy rezdülésből hihetetlen intenzitással megszólaltatni egy hangot, és azt - akár egy Bergman-filmben - a mű végéig folytonosan izzítani.