Jelbeszéd

Kisfiú lépdel az utcán, ,,csendes arccal, jóságos mosollyal": király ő, a meghódított városba vonul be, serege élén, a palota erkélyéről királynő integet; kisfiú lépdel az utcán ,,sápadtan, de felemelt fejjel, hátratett kezekkel, lassan, nagyon lassan": keze vaslánccal hátrakötve, előtte hóhér, ő a halálra ítélt Lelkiismeret. Tizenhárom éves korában játssza Karinthy ezt a ,,két játék"-ot, ő lépdel így, ,,a képzeletnek emberfölötti önkívületében" a pesti utcán; a Liget környékének kínosan egyenes, szürke házsorai a semmibe süllyedtek, egyedül van, kívül azon a világon, amely mások számára látható. Természetes ez így, a gyerek képes csak rá, hogy ilyen tökéletesen elszakítsa az élményt és az életet. Karinthy megőrízte a gyermeki képességet: hallatlanul intenzív élményeket tudott rögzíteni tökéletesen élettelen térben. Az egyik korai novellája a tenger fenekén játszódik, hősei egy elsüllyedt hajó vízbe fúlt utasai; - a cselekmény nem a múltjuk, nem - az örök jelenük, a tenger mélyén. Egy másik novella - egy lezuhant pilóta vízióit rögzíti, a szétroncsolt agyban lepergő utolsó képeket. Egy harmadik elbeszélésben egy fiatal tudóst a világűrbe repít a hallatlan erejű atomi vonzás, és ő átéli a szédítő repülést, pedig valójában a szívét bénította meg az alattomos rádiumsugár. Valójában? - a Karinthy-novella mindig lebegteti a döntést, hogy melyik az igazi valóság: az-e, amit a külső szemlélő lát, a kézzel fogható, vagy az, amelyet a szubjektum megtapasztal, és amelynek az igazsága nem ellenőrízhető...