Éles kések, vidám könnyek - Élet a világ legjobb szakácsiskolájában

Biztosan mindenki ismeri azt a régi viccet, amelyben a Tud maga hegedülni? kérdésre a kérdezett a következő választ adja: Lehet, hogy tudok, de még sosem próbáltam. Valahogy így vagyok én a főzéssel: lelkesen olvasok főzésről szóló könyveket és gasztroblogokat, ki nem hagynám a receptrovatot a magazinokban, időnként kikölcsönzök egy-egy Jamie Oliver szakácskönyvet a könyvtárból, de érdeklődésem számos okból kifolyólag eddig szinte kizárólag plátói maradt.
Nem azt mondom persze, hogy soha egy rántott húst sem sütöttem még ki, de tényleg ez a legbonyolultabb étel, ami eddig kikerült a kezeim közül, és ha rajtam múlna, a tepsikből sem a szaftot, hanem a port lehetne tunkolni.

Még csak nem is arról van szó, hogy annyira rémes lenne a főztöm: bár saját tévéműsorom valószínűleg sosem lesz, azért maradandó károsodást sem okoztam még senkinek. Egyszerűen csak annyi jó szakács van körülöttem, hogy nem érzek elég motivációt ahhoz, hogy gasztronómiai babérokra törjek. (Egy kis üzenet a főzőműsorok készítőinek: nem gondoltak még arra, hogy egyszer rossz szakácsot szerepeltessenek? Szerintem rendkívül inspirálóan hatna a nézőkre.)

Nyilvánvalóan számos előnye van annak, ha valaki hozzám hasonlóan csak enni jár a konyhába: így tengernyi ideje marad más elfoglaltságokra, például az olvasásra. Így sikerült megismerkednem az amerikai újságíró, Kathleen Flinn Éles kések, vidám könnyek című könyvével, amely arról az időszakról számol be, amelyet a szerző a világhírű párizsi főzőiskolában, a Le Cordon Bleu-ben töltött ahol többek között az azóta legendássá vált Julia Child is tanult.

Tőlem eltérően Flinn érdeklődése a gasztronómia iránt nem maradt meg elméleti szinten, és eredetileg ugyan nem szakácsként dolgozott, de feltett szándéka volt, hogy majdani gyászjelentésében az is szerepeljen: diplomát szerzett a Le Cordon Bleu-ben. Miután pedig az a váratlan szerencse érte, hogy kirúgták a munkahelyéről, Kathleen némi töprengés után úgy döntött, most vagy soha néhány héten belül pedig Párizsban találta magát, napközben kilószám aprította a leveszöldséget egyenletes kockákra, esténként pedig sikálta a különféle ételfoltokat az egyenruhájából. Mindenközben pedig végigfőzte és ette a francia konyha legkülönlegesebb fogásait, felfedezte Párizst, megismerkedett a világ legokosabb hajléktalanjával, férjhez ment Az élete tehát gyökeresen megváltozott, hiszen ma már ő tart főzőtanfolyamokat, még ha nem is a Cordon Bleu-ben.

Ha a tanfolyam során felhasznált alapanyagok mennyiségéről statisztika készülne, az extraerős mosószer mellett minden bizonnyal a vaj végezne az élen. Az iskolában elkészített ételek leírásaiból arra következtethetnénk, hogy Franciaország a szív- és érrendszeri betegségekre szakosodott orvosok paradicsoma, és a séfek beszámolói szerint néhány régióban maguk a franciák sem értik, hogy maradnak életben az emberek annyi korántsem zsírszegény vaj és tejszín után, de sikerül nekik talán csak azért, hogy ellentmondjanak a józan észnek és jókat egyenek. Nekem legalábbis ez az indok tökéletesen elegendő lenne az életben maradáshoz.

Aki látta a Julie & Julia Két nő, egy recept című filmet, biztosan emlékszik arra a jelenetre, amikor Julia Child az első, Cordon Bleu-beli kudarca után otthon egy szekérderéknyi hagymát aprít fel, hogy megtanulja a helyes technikát. A hagymavágás változatlanul a tanterv részét képezi az alapfokú kurzuson, és Kathleen Flinn révén azt is megtudhatjuk, mi a kapcsolat a kések és a könnyek között: minél élesebb a késed, annál kisebb erővel kell rányomnod a hagymára, ezzel kevésbé roncsolnod a rostokat, így pedig kisebb mértékben tudnak felszabadulni a könnyfakasztó illóolajok. Persze ha valaki úgy dönt, Julia Child és Kathleen Flinn példájától inspirálva ő is beiratkozik a világ legjobb főzőiskolájába, a kések miatt a legkevésbé sem kell aggódnia: az itteni hallgatóknak csakis a legjobbat lehet megvenniük.

Aki azonban inkább az egyéni felkészülés híve, az a könyv alapján kipróbálhat néhány receptet az iskola tananyagából, hiszen innen már nyilvánvalóan csak egyetlen lépés a saját gasztroblog, szakácskönyv, tévéműsor, regény és film.

Soha ne mondd, hogy soha! Kathleen Flinn jól tudja, milyen érzés harminchat évesen egyik napról a másikra biztos, jól fizető menedzseri állását elveszítve egy teljesen más szakma felé kacsingatni. Kathleen megtakarított dollárjait számolgatva úgy dönt, hogy Párizsban próbál szerencsét a híres Le Cordon Bleu szakácsiskolában, ahol a francia konyha legjavát felsőfokon sajátíthatják el a tanulók. A sikerhez vezető út tele van buktatókkal, közben pedig az sem biztos, hogy ez volt Kathleen Flinn legjobb döntése. Az elengedhetetlen gasztronómiai tanácsok mellett egy szakácstanonc tréfás konyhai küzdelmét kísérhetjük végig egészen a felsőfokú diploma megszerzésének napjáig, ebben a páratlan hangulatvilággal megáldott könyvben. Kathleen Flinn könyvében nemcsak borotvaéles kések leselkednek az olvasókra, hanem elképesztően humoros jelenetek is.