Irodalmunk társadalmi háttere

Komlós Aladár kismonográfiája a magyar irodalom jellegéről, ügyeiről és dinamikájáról egy ritka átmeneti korban született. Valamikor 1946 és 1947 táján, azaz: két diktatúra közötti szabadság-villanás között, amikor a magyar társadalom ,,zsákutcás" pályájának megvitatása elindult, hogy aztán egy fél évszázados szünet erejéig félbeszakadjon.
Az 1944-es történelmi mélyponttól és az újrakezdés reménységétől megérintve tárgyalja az elszegényítő és egyes szakaszaiban nemcsak metaforikusan gyilkos népi-urbánus vita eredőit. Komlós Aladár ebbe a munkájába belesűrítette mindazt a tudást és tapasztalatot, amit a magyar irodalom (de ki nem mondottan, a magyar zsidó irodalom) kutatása és folyamatos szemlézése során szerzett. Hiszen a Nyugat második nemzedékéhez tartozó kritikusként nemcsak szemlélője, de tevékeny alakítója is volt a modern magyar irodalom (azonosság) kimunkálásának.
Ebben a művében ezt az eddig esztétikailag tárgyalt anyagot társadalomtörténeti kontextusba helyezte. A meg nem született (és nem elveszett) magyar ősmondáktól a népi-urbánus vitákig tekintette át azt az irodalmat, amelynek művelői és közönsége a Nyugathoz képest oly megkésett újkor hajnaláig csak nemest és jobbágyot ismert - s ezért benne a polgári funkciókat más kulturális hagyományokkal érkezettek (németek és zsidók) töltötték be.
A kérdésfelvetések történelmi pillanata fél évszázad után megismétlődött, vagy inkább ugyanott toporog, mint amikor Komlós Aladár a ,,zsákutcás fejlődés" antagonizmusaival szembesült. Ezért kútkeresése és mélyfúrása ma aktuálisabb, mint megírásakor - hiszen a fél évszázad felgyorsult ideje sem adott választ a nemzeti mélypont lidérces fényeiben megmutatkozó ellentmondásokra. Akik végre meg kívánják haladni az elszegényítő végzetes megosztottságot, nagy haszonnal forgatják Komlós Aladár diagnosztizáló töprengéseit a magyar kultúra betegségtörténetéről.