Korai reneszánsz - A művészet története 8.

Egy regény a képzőművészetben Korai reneszánsz. Regénynek azért nevezem ezt a képzőművészeti stílust, mert a róla szóló szakcikkekben rendre feltűnik, hogy a kor kedvelte a festészetben a nyugodt elbeszélést. És sokszor emlegetik vele kapcsolatban az áradó elbeszélőkedvet. És az epika fogalomtárát, nyelvi készletét sűrűn használja ez a páratlanul gazdag képzőművészeti album is a továbbiakban .A tárgyalt művészettörténeti stílust nyugodtan nevezhetjük akár a korai reneszánsz vetélytársának is. A rendkívül felkészült szerzővel a laikusok számára ismeretlen, de hatalmas terrénumot járhatunk be. A képzőművészeti fogalmakat (sinopia, freskóciklus, mintakönyv) azonban könnyedén érthetővé teszi és illusztrálja, hogy vizuálisan is rögzíthessük azt. Téziseit bizonyítja is: Pisanello alkotásai kapcsán megjegyzi, hogy a korszak már felfedezte a természet és állatábrázolást is, és egyúttal kimutatja, hogy pl. Pisanello képei biztos, hogy természet után készültek. Nemcsak jellemez a könyv egy-egy alkotót (mint pl. Gentile de Fabriano-t, de be is illeszti azt a történelmi-társadalmi közegébe, innen tudható pl., hogy a nevezett művész V. Márton pápától kap megbízást. Figyel az új jelenségekre. Láttatja, hogy a festett falikárpit a korszak új képzőművészeti jelensége. Rokonszenves a könyvben az is, hogy amikor a szerző kiemel egy műalkotást és részletesen elemzi azt, akkor a magyarázat és a kép egy oldalon található meg. Még arra is futja, hogy egy fontosabb képnél,, egy-egy részletet kinagyítva találunk, ha az külön magyarázatra fontosnak bizonyul. Hogy lássuk, hogy a szerző milyen mélyen merített, el kell árulnom, hogy a kötet végén szereplő tartalomjegyzékben 200 alkotó nevét számoltam össze. És ráadásul külön foglalkozik a képzőművészeti műhelyekkel, mint pl. Verocchio iskolája) és a különböző képzőművészekkel. Mindezt a hatalmas művet áttekinthető időrendi táblázat rendezi értelmes egésszé a kötet végén, mely Massaccio születésétől (1401) Castiglon-nak, az írónak, az urbinói herceg szolgálatába állásával fejeződik be.(1499). A könyv felénél tartottam az olvasásban, amikor megszámoltam az addigi illusztrációkat: 650-ig jutottam el. Látványosságokban tehát nincs hiány. Nemcsak átfogó képet alkothatunk az internacionális gótikáról, de sokat tudhatunk meg az egyes alkotókról ( Brunelleschi, Donatello, Leon Battista Alberti, Jan Van Eyck, Leonardo, Boticelli, Veroccio) stb. A könyv a műalkotások széles spektrumát öleli fel: -rajzfüzetek -mintakönyvek -freskóciklusok -szobrok -falikárpitok -arannyal festett kelmék és szövetek -festmények -rajzok -táblaképek -érmék -miniatúrákkal díszített kódexek stb. Egész Európa szerepel benne: az Alpokban épült nemesi rezidenciákat díszítő festményciklusok, a Párizs, Dijon, Milánó udvaraiban keletkezett műalkotások, de a figyelem kiterjed Spanyolországra, de Csehországra is. Az az összkép alakult ki bennem, hogy az irányzat akkor vált szellemileg nagykorúvá, amikor az alkotók el merték hagyni a bizánci hagyományt. Minduntalan visszaköszön az epika frazeológiája a kötetben (ez egyébként a megértést segíti), pl. akkor, amikor Salimbeni alkotásaiban az elbeszélés nyugodtabb és terjengősebb stílusáról beszél. Aztán a szerző, mint egy zsonglőr, végigzongorázza az egyes városok formanyelvében mutatkozó eltéréseket. Magyar fejezetet, sajnos, külön nem találtam, de külön passzus foglalkozik Leonardo kézirataival, és ezen kívül tárgyalja a könyv Leonardo és Michelangelo munkásságát. Az egyes elemzések is briliánsak. Nekem a legjobban Pisanello Szent György és a királylány c. festmény elemzése tetszett, mert az elemzésből hipotézis született. Mintha Pisanello arra törekedett volna ezzel a technikával, hogy közelítse egymáshoz a falfestményt és a táblaképet. Véleményem szerint a legkomplexebb munka a korszakról. Művészettörténészek még évtizedekig vizsgáznak majd belőle. Meghatározó munka. Kerekes Tamás A korai reneszánsz művészetét bemutató kötet az 1400-es évekbe, azaz a XV. századba kalauzolja az olvasót, elénk tárva az építészet, festészet, szobrászat és iparművészet legjellegzetesebb alkotásait. Gyökeresen új születik meg ebben az időszakban a művészetben, és az ember lesz a mérce, ő kerül az ábrázolás középpontjába. A kitekintés felöleli az európai udvarok művészetét, a nemzetközi gótikának nevezett stílusirányzatot, az itáliai városállamokban kibontakozó, az ókori kultúra felfedezésén alapuló ún. quattrocentót - amelyet olyan mesterek neve fémjelez, mint Brunelleschi, Donatello, Masaccio vagy Leonardo -, de szó esik a németalföldi festészet fénykoráról is, köztük olyan alkotókról, mint Jan van Eyck vagy Rogier van der Weyden. Részletesebben esik szó a korszak néhány főművéről, így többek között Alberti néhány épületéről, Donatello szobrairól vagy Botticelli és Leonardo festményeiről. Az 1400-as évek egységes művészi formanyelvét, az internacionális gótikát a lágy festőiség jellemzi, a finom vonalvezetés, a ritmikus mozgás, részletező hűség a természetábrázolásnál, a népi alakok idilli ábrázolása. A magánájtatosság céljára megjelenik a kultuszkép, mint új képtípus (a fájdalmak férfija; Atyaisten ölében Jézus; Mária angyalokkal, szentekkel körülvéve, fallal elzárt virágoskertben). A XV. század hajnalán egyfajta mesebeli légkör lengi be Európát. A művészek ekkor még - akárcsak az előző évszázadban - csupán luxustárgyakat készítő kézművesek, akik világi, lovagi témájú freskókkal díszítik a paloták falait, aranyba borítják az oltárokat, és látványos miniatúrákkal ékesítik a könyveket. A quattrocento első évtizedeit még a gótika határozza meg. Gentile da Fabriano és Pisanello a legdivatosabbnak számító festők, az építészetben pedig még a katedrálisok korának gótikus stílusa uralkodik. Minden változatlannak tűnik, pedig már érlelődőben van a nagy fordulat. A humanisták kis csoportjában felébred az érdeklődés a római kor iránt, s ez új formák felfedezéséhez vezet. Brunelleschi megépíti a firenzei dóm kupoláját, Donatello a római kori szobrokhoz hasonlóakat önt ki bronzból, Leon Battista Alberti pedig megalkotja a perspektíva elméletét, amelyet azután Masaccio alkalmaz elsőként a gyakorlatban. A művészetek világában megjelenik egy új, fennkölt, rendkívül kiegyensúlyozott formanyelv, amely hamar háttérbe szorítja a gótikát. Piero della Francesca csodálatos szintézist teremt forma és szín között. Antonello da Messina az itáliai hagyományokhoz igazítja a németalföldiek kifinomult, Jan van Eycknek és Rogier van der Weydennek köszönhetően főként Bruges-ben és Gentben virágzó naturalizmusát. Mantegna Mantovába megy, ahol a Gonzagák udvarában dolgozik. Cosmé Tura az Este-család szolgálatába áll Ferrarában. Federicoda Montefeltro Urbinóban megépítteti a Palazzo Dúcaiét. Eközben Bellini és műhelye ragyogó színekben pompázó oltárképekkel gazdagítja a velencei templomokat. Firenzében Lorenzo de'Medici megveti egy új kultúra és művészet alapjait. A két legsikeresebb firenzei festő, Botticelli és Ghirlandaio nagy, termékeny műhelyt tart fenn, és még Rómába is meghívják őket dolgozni, ahol nemrég épült meg IV. Sixtus pápa kápolnája, a Cappella Sistina. A firenzei műhelyekből kerül ki két zseniális művész: Leonardo da Vinci, aki később a milánói udvarban próbál szerencsét, és Michelangelo Buonarroti, aki már igen fiatalon Rómába megy, és még mielőtt az évszázad véget érne, megalkotja a vatikáni Pietát, amellyel mindenkit ámulatba A 14. század utolsó és a 15. század első harmadának művészete ez. A 14. századi francia udvari művészet stílusát átvevő irányzat, amely főleg az európai fejedelmi udvarok és a városok nemzetközi kultúrájából táplálkozva egységes formában jelent meg a kontinensen. Az itáliai és nyugat-európai városi központok mellett a császári udvar keletre tolódásával az internacionális gótika fontos centrumává vált Prága, majd Buda is. Az építészetben a közép-európai régióban vezető szerepet játszó Parler család művészete a stílus legjelentősebb képviselője. A képzőművészetekben a "lágy stílus" névvel szokták illetni. Az internacionális gótika képzőművészetének stílusjelensége.