A magyar sasfiók

A krónikás - édesapám - és azok, akikről ebben az írásában megemlékezik, régen elpihentek díszes márvány szarkofágokban, vagy szegényes fakeresztek alatt, a bécsi kapucinusok kriptájában, vagy falusi temetők csendjében, köztük Kossuth fia a magyar sasfiók. Mind elnémultak, meghaltak a drága krónikással együtt... Kis cédulát szorít le a foszladozó spárga, mely áthurkolja a kéziratot, a cédulán az ő felejthetetlen betűivel pár sor, a parancs, hogy ezek a jegyzetek csak tíz esztendővel halála után adhatók ki, mikor már temetők csendjében pihennek a régi harcosok, ,,A magyar sasfiók" szereplői. Könnyes szemmel olvasom a gépiratot a régi Magyarországról, a régi csatát, melyet a nemzet vívott uralkodójával, megremegek a Kossuth név varázsától, mely mint ezüst trombita mámorosította az embereket. Kossuth fiára, a fehérbajuszos katonaminiszterelnökre Fejérváry Gézára, a lelkes fiatal függetlenségi politikusokra, de a bécsi fiakkeresekre és színésznőkre is, akik életre támadnak ebben az írásban. A feledhetetlen krónikás kincsesládájának egy eddig ismeretlen drágakövét nyújtom át itt az olvasónak. Sóhajkönnyű lehelettel lefúvom róla a ráparancsolt tíz év porát, s a drágakő máris szikrázik a briliáns tündöklésében, földöntúli színek káprázatával ragyogva be a boldog béke regényét: A magyar sasfiókot. (Krúdy Ilona)