Bársonyok és Borgiák (dedikált)

A romániai Forrás-nemzedék egyik legkarakteresebb költője már rég klasszicizálódott. Lászlóffy Aladár nyelvfürdője" Dsidára utal vissza. Vagyis egy különleges, a muzsikát szinte eksztázisként megélt sorsszimfóniára, amelyben a nagyzenekar mögött is érezni a lélekharangnyi fohászt. A gyöngeségében is állhatatos szívű imádkozik így az Úrhoz: ha engeded, hogy ezer éve tenyésszünk hegyeid tövén, engedd, hogy holtaink nevére, zölden fonódjék a remény ha vissza is vonnád kegyelmed, a jutalmat, a büntetőt, hagyd nálunk kicsit még a nyelvet: szűk szorosodban tág erőt. Amíg az emberiség a halál félelmével és gyönyörűségével" nem tud betelni, addig a kolozsvári költő magához édesgeti a világmindenséget. A nyelv erejétől hiteles ez a mozdulat. Benne a kunsági könny" és a Tihany-elvű nyelv" Házsongárd aranyával találkozik. Azzal a hazával, amely ugyan káprázat a visszasütő napban halványan izzó rézbokor" , ám valódivá teszi álmaink könnyűlovassága" az elmaradhatatlan kérdéssel: Uram, ugye nem hagysz magamra. Minthogy nincsen, mert nem lehet, egyértelmű válasz, ezért a kötetnyi vers.