A költő utolsó színhelye

"A költő utolsó színhelye című könyv címéből előzetesen levonható elvárásainkkal szemben nem a József Attila-díjas irodalmár verstermésének új válogatása, hanem prózakötet. Nem is akármilyen: reprezentatív kollekciója az elmúlt évek (a könyvön átvonuló sorozat címéből citálva) jelenéseinek. Ha viszont abból indulunk ki, hogy Lászlóffy Csaba eddig utolsó versgyűjteményének (ami ráadásul iker-kötet) jellegadó darabjait képezte a Jelenés-sorozat talán nem teljesen hiábavaló és önkényes, ha valamiféle rafinált részben tematikai, részben nyelvhasználati folytonosságot feltételezünk e történetek, a költő utolsó és utolsó előtti színhelyei között. A szövegeiben a zeneiséget és erőteljes képiséget kíméletlen pszichoanalitikus olvasatokkal keresztező Lászlóffy Csaba esetében éppen az a szinesztetikus pozíció válik fontossá (és folytonosan bejárhatóvá), ami egyszerre teremt átjárást a különböző médiumok és műfajok között, s eredményez elszigetelődést a hagyományos, konvencionális művészeti kifejezésmódoktól. Lászlóffy olyan prózáiban, mint például a Dürer-rekviem, Jelenések John Dohn, Jelenések Stendhal, Mondjuk Freud, Szent Antal megkísérlése különböző korok és régiók művelődéstörténeti tapasztalatai és szövegei rendeződnek egymás mellé és olvasódnak össze. Hiszen a szerző számára a közvetlen tapasztalati valósághoz hasonló, egyenrangú minőségben nyilvánul meg az emberi civilizáció sok ezer éves írásbeli kulturális tradíciója. Az irodalmi jelentésképzés játékterét markánsan bővíti ki és sokszorozza meg a művek kapcsolatrendszere, melynek következtében (szemben a mindennapi diszkurzív praxissal) lehetővé válik a szövegek potenciális feloldódása egy szöveguniverzumban. Áttételekkel megkomponált mondatszerkesztésében a kultúraköziség, az eltérő civilizációs közegek és tapasztalati formák (váratlan) találkozása, ütköztetése alakítja az olvasás horizontját, a szövegek kulturális poétikáját, a narratíva argumentatív, erős kizökkentő erejével, az irónia és paródia különböző modulációival. Lászlóffy Csaba impozánsan alkalmazza a stilizálás, retorizálás prózapoétikus dimenzióit, tudva azt, hogy a kulturális emlékezet megújító potenciálja képes életben tartani a szövegeket, hiszen a szövegekhez is kapcsolódó kultusz létmódjának, önmozgásának lényegi szegmense a provokáció, hagyománytörés és hagyomány-stabilizálás. A költő utolsó színhelye mozgófényképészeti napló fontos összefoglalása egy meglehetősen rejtélyes, mert nehezen kiismerhető pályának, az idén 75 éves szerző méltó megünneplésének.
Korpa Tamás"