A Lempriére-lexikon

Lelkendező recenziókra hallgatva szereztem be ezt a könyvet – és bánom, hogy megtettem. “A Lempriere-lexikon” bosszantóan rossz könyv, stílus és tartalom tekintetében egyaránt. Íróját, Lawrence Norfolkot a kortárs regény Umberto Eco által fémjelzett vonulatába szokás sorolni, de ami Eco áradó történetmondásában szeretnivaló sajátosság, az nála izzadmányos mintakövetésnek tűnik, legalábbis ebben a művében. Tőle is bőséggel kapunk történelmi és kultúrhistóriai utalásokat, de ömlesztve, minden kitapintható vezérelv nélkül. Mint stréber diák, ha vizsgadolgozatot ír, szerzőnk ki nem hagyna egy alkalmat, hogy közbeszúrjon valami hangzatos idegen kifejezést vagy fennkölt mitológiai allúziót – a legtöbb esetben a szöveg logikájától teljesen függetlenül és többletjelentést nem nyújtva –, csak hogy kitűnjék erudíciója. Ha valamit ilyen tenyérbemászóan bizonygatnak, az minimum gyanús. Míg Ecónál a populáris irodalom lestrapált toposzai új tartalmakat nyernek a filoszi “adalékoktól”, addig itt ennek az ellenkezője történik: egy lehetőségeiben potens történet válik egyre sápadtabbá, papírízűbbé a mértéktelen tudálékoskodástól. De a bajok nem érnek ezzel véget. A cselekmény legalább annyira kimódolt, mint a stílus – a valószerűségnek, megokoltságnak még a látszatával sem törődik. Ugyanakkor (vagy épp ezért) sajnálatos módon tíz-húsz oldalakkal előre megjósolható. Ezt ellensúlyozandó, lépten-nyomon homályos ömlengéseket kapunk, hogy ne fájjon annyira az epikai megoldások ponyvaszintet is alulról közelítő igénytelensége. A két-három oldalanként menetrendszerűen befutó dodonai szóhalmazoknak színleg valamiféle tudatfolyam-festő szerepet szánt a szerző, de erős a gyanúm, hogy igazából az írói invenciónak a cselekményszövésben megmutatkozó gyengeségeit leplezik, maszatolják. És akkor még ott vannak maguk a mondatok. “A vidáman komolykodó szavak Juliette jelenlétét fedték fel az előcsarnok hűvös félhomályában.” “Nyelvek és nyelvjárások mély, halk bábele olvadt egybe kivehetetlenül.” Fogalmam sincs, hogy a fordítónak mekkora szerepe van abban, hogy oldalanként öt hasonló “irodalmi értéken” kell túltennie magát a nyájas olvasónak. Egy biztos: ennél még Sárbogárdi Jolán is jobban teljesít. Az ő sutaságai legalább szórakoztatóak. Persze, Sárbogárdi Jolán csak egy kitalált író – Lawrence Norfolk viszont létezik, mi több, két további könyve is olvasható magyarul. A legújabbat, meglepetésemre, Esterházy Péter is a mennyekbe magasztalta az ÉS-ben. Letagadhatatlan, néhol megcsillan “A Lempriere-lexikon”-ban ez-az – egy-egy jólsikerült kép, kis humor, helyenként oldalakon át tartó sodrás -, és a sok modorosság közepette az olvasónak ilyenkor eszébejut, miért is vásárolta meg ezt a könyvet. De ezekért a kis gyöngyökért – ez lenne a véleményem summázata – az elvárhatónál tovább kell víz alatt lenni. Lélegzetvisszafojtva – de nem az izgalomtól.

Nem értem a regény magasztalását.

Egyet értek Zöld Istvánnal, habár ő sem fukarkodott az idegen kifejezésekkel. A könyv nagy csalódás, kár volt az időt rápazarolnom.