Ébresztő, Makákó társadalom! - Appassionata I.

"... Addig élvezem, ameddig jól esik. Az egyesülés eszményi, és mint minden ilyet az elengedés követ, mély hálával és huncut mosollyal engedem ujjanként el az élmény varázsát, majd megfáradva megpihenek a mozdulatlanság könnyed játékában. A súlytalan búcsú fel-felidézi kalandom fűszeres fergetegét, mellyel cseppenként díszítem íriszem végtelen történelmét." Egy ismerős, régi történet másképp. Az emberi szivárvány-szikra éledésének története, izzón lüktető szavakba foglalva, ahol a mondatok a lélek mélyéről egyből a papírra futnak lázas örömükben, ahol az érzet, érzet marad, a színek pedig fénylőn élesek, ahol egyetlen betű sem mosódik át az agyon mielőtt megszületne. Minden, de minden kép és rezdülés a szívből kerül a lapokra, útjuk máshova nem vezet. A stílus meghatározhatatlan, mert nem akar meghatározható lenni, minden sor életteli, kíváncsi és húsbavágóan igaz. A történeteknek önálló életük van, magukat írják talán és nem lehetünk abban sem biztosak, hogy a betűk nem változnak-e, nem játsszák-e tovább pajkos álmukat akkor is, ha már behajtottuk a könyv fedelét. Az ébredés nem szól másról, mint szerelemről, szeretetről, elengedésről, hitről és álmokról és gyermeki lényünkről, mely élni, szeretni és játszani született és követeli ősi jussát a lélek világos ablakain át nézve a világra.