A homo oeconomicustól a homo humanusig

"A gazdasági elvet még a háborúk is ismerték. Az I. világháborús frontokon már mindenütt használtak géppuskákat, amelyekkel kevesek - egy géppuskafészekből - komoly harci sikereket érhettek el. Erre az egyenruhák változása lett a felelet. Terepszínűbe öltöztek a hadseregek és daliás felvonulások, lendületes lovasrohamok helyett kúszva közelítették meg az ellenséges harci állásokat. Ez némiképp eltüntette őket a géppuskások éberen figyelő szemei elől. A II. világháborúban azután már új - egyebek között - információs eszközöket kellett találni a lopakodó századok felismeréséhez. A probléma súlyát mutatja, hogy akkor még gyakori volt a tévedés, és a tüzérség számos esetben a saját haderőt lőtte. A háborúzás tehát mindenkor a gazdasági, gazdaságossági elvek versenyét is jelentette. Így írt erről Nagybaczoni Nagy Vilmos, a II. világháború egyik legemberségesebb magyar főtisztje, rövid ideig honvédelmi miniszter, az angol hadviseléssel kapcsolatosan: „Az a kereskedői elv, hogy kis befektetéssel minél nagyobb hasznot kell elérni, a hadviselés terén is érvényesült. Ez a merkantil hadászat élesen szembefordult a tengelyhatalmak, nevezetesen a németek megsemmisítő heroikus hadászati elveivel, mely a maga részéről a győzelmet mindig nagy és megsemmisítő csaták alapján kereste, melybe milliós tömegeit kíméletlenül bevetette. Az angolok sohasem törekedtek eleve véres nagy csatákra, sőt igyekeztek azokat elkerülni. Ilyenbe csak akkor mentek bele, ha más, olcsóbb eszközökkel nem tudtak célt érni." (Nagybaczoni, 1947. 208-209-old.)" Előszó