Puszpángerdő

Leereszkedtek az úton, átegyensúlyoztak a gerendákon, a halkan csobogó kis patak fölött, és ott találták magukat az erdő különös csendjében Némán álltak a szürke fatörzsek, ugyanolyan némán, mint a tövüknél tekergő mohlepte gyökerek a koronájuk sem zizzent Úgy borultak össze a fejük felett, mint egy katedrális kupolája alkalmasint ezek a legkeményebb fák a világon, amelyek örökké állnak és örökké élnek Ilyen puszpáng regényünk főhőse, Szapozsnyikov is, aki foglalkozására nézve egy kis moszkvai vegyes profilú javító-szerelő üzem mérnöke, megreparálója mindannak, ami saját magától, automatikusan nem javul meg valójában viszont jóval több ennél: ezermester és feltaláló, álmodozó és tudós fantaszta, aki egy önmagához írt levélben megfogadja, hogy megalkotja a perpetuum mobilét, amely az embereket függetlenné teszi az energiát birtokló skizofrénektől. A kudarcokkal és ellenfelei gáncsoskodásával mit sem törődve, erre áldozza egész életét.