Mildi meséi

Valahogy nagy nehezen megtudtam ezeket a meséket. Sokat jártam, sokat hallgatóztam, míg megtudtam, mert kevesen tudják, s azok is titkolják. Pedig nem szabad titkolni azt, ami szép, hanem oda kell sietni mindenkihez és elmondani mindenkinek, csak azért, mert szép. Mindezekben a mesékben egy leányka jár. Mondták, hogy Mildinek hívják; én is úgy mondom, Mildi. Elmondom, hogy milyen Ő, akiről annyi furcsa dolgot hallottam. A haja barna. Úgy fénylik, mint este az arany. Befonva nincs, összetűzve sincs sehol, úgy bomladozik a vállára, az arcába is belebillen; olyankor félrecsapja a szeme elől. Az arca picit barna, mint kora nyáron, amikor a nap éppen csak, hogy meglátta még a leányok arcát. A szája nem olyan csepp, mint a festett babáké, de a széle keskeny és ha fáj neki valami, összeszorítja, de sohasem panaszkodik. Ha pedig sír, hát a halántékán látszik a kis görbe halványkék erecske. A szeme nagyon nagy, mintha mindig csodálkoznék, de ha nevet, akkor megkeskenyedik és csillogni kezd. A szemének a színét nem tudom megmondani. Sokan azt mondták, barna. De az a barna csak szomorúság volt benne. Mások azt mondták, zöld. De az a zöld csak a zöld fák fénye volt benne. Azt is mondták, hogy kék. De az a kék nem volt más, mint a tündöklő kék ég benne. Én magam sem tudom, milyen a színe, csak azt tudom, hogy mikor néz, ragyog a szemében a sok-sok szeretet. Róla szólnak a mesék. Ifj. Gaál Mózes (1894-1929) rövidre szabott életében néhány kiemelkedően szép ifjúsági regényt alkotott. Ezek például az M. A beszélő madár, Az elszökött állatsereglet, A nyár szigetén, A királyfi meséi, és mások. De leglégiesebb és legelbűvölőbb elbeszélése minden bizonnyal az 1922-ben megjelent Mildi meséi. Az árva és ártatlan Mildi hosszú vándorlása közben a mindenkiben benne élő gyermeki lélek suttog ki a történetekből. A csodák csak arra várnak, hogy körbelengjék az olvasót, és szívébe vigyék ennek a tündéri kislánynak az üzenetét: a kereső ember csakis önmagában lelheti meg a végső boldogságot.