Az ötvenes évek Amerikájában járunk. A táncklubokban rock and roll láz tombol, a tévé Hitchcock-filmeket vetít, a színpadokon Tennessee Williams és Arthur Miller drámáit játsszák. Rocky Marciano a nehézsúlyú bokszvilágbajnok és Joe Di Maggio a rendíthetetlen baseballharcos az ország kedvencei. Végérvényesen elmúlt az örök béke illúziójának kora, lejárt a háborús mítoszok ideje. Nincsenek legendák, andalító mítoszok, hiteltelenné váltak a mázos, tejszínhabos karriertörténetek.
New York jazzklubjaiban is új nemzedék jelentkezik: a swinggel szemben valami merőben újat hozó, az idő hagyományos fogalmát áttörő, átdimenzionáló nemzedék, Churlie Parker. Dzzy Gillespie, Charlie Mingus, Bud Powell, majd az őket követő, útjaikat tovább járó szilaj ifjak, Art Blakey, Max Roach, Bill Evans, Sonny, Rollins, Gerry Mulligan, John Coltrane, és a nemzedék vezéregyénisége, Miles Davis. Miles akkoriban még kétségtelenül példaképei, Parker és Gillespie hatása alatt áll. Később finomodott a hangja, harmóniája dúsabb, invenciója zeneibb lett, de igazi közölnivalóját soha olyan vakmerően, őszintén átütőn nem képviselte, mint a legendás ötvenes években.
Miles, aki számtalan életrajzi kötetnek volt már alanya, most saját szavaival mesél rendkívüli életéről. Semmit sem titkol el. Ebben a kötetben beszél először öt évig tartó hallgatásáról. Őszintén és nyíltan vall kábítószer-függőségéről és arról, hogyan volt képes leszokni. Megbélyegzi a rasszizmust, amellyel minduntalan szembetalálta magát. Mesél a nőkről, barátságokról, de mindenekelőtt a zenéről és a zenészekről. Quincy Troupe-ot, földijét fogadta bizalmába, aki híven rögzítette a Miles-monológot. Később sok esetben kiegészítette, korrigálta, ám az alaphangon semmit nem változtatott. A közönség mindig is szélsőségesen reagált Mlilesra, a muzsikusra és Milesra, az emberre. Trágárságát, szókimondását állandóan bírálták, deMiles így beszélt. és nem hagyta, hogy papíron szalonképessé tegyék stílusát néhány kényesebh ízlésű olvasó kedvéért.
Miles életműve megrendítően magányos nekilódulás, frenetikus tűzijáték, hatalmas, elementáris zene. Egy új korszak beköszöntének harsonája. Tüzes futamainak mélyén hit lappang, szólóiban a társkeresés küzdelme, a tuttikban a személves virtus. Minden hangja eredendően idealista, lélekteli, emberi. Minden taktusban ott a remény, hogy lehet esetleg másként is. Szebben, tisztességesebben, őszintébben. Hogy mégsem egészen ekként alakultak a világ dolgai, azt ne rójuk fel neki...
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
