Minden kezdet - A beavatás regénye

A történetfölötti MINDEN KEZDET. A beavatás regénye TURCZI ISTVÁN könyvéről Turczi István legújabb, negyedik, Minden kezdet. A beavatás regénye c. kötete az idei Könyvhétre jelent meg. Első olvasásra melyben akaratlanul is benne maradtak a könyvheti élmények csalódottan tettem le a regényt; a történet, a szöveg, úgy az egész: hiányérzetet hagyott maga után. Személyes ismerősünk, barátunk stílusát ismerve nem volt meglepő a sokak által már e könyv kapcsán felemlegetett obszcenitásba csúszó beszédmód (más ünnepelt, koszorús íróinktól-költőinktől sem idegen a dolog) , mégse adott a könyv valami elgondolkodtatót, olyan eredményt, amiért érdemes volt elolvasnom. A bevezető első részében zavaró az ő, őt névmás gyakori használata, a szokásos párbeszédhelyzetek jelöletlensége, a mondatok/a történet megiramodása, majd rövid, szinte odalökött folytatása, vagy épp új bevezetése/bedobása egy rövid utalással új bekezdésként. Vajon hogy

MINDEN KEZDET. A beavatás regénye – TURCZI ISTVÁN könyvéről Turczi István legújabb, negyedik, Minden kezdet. A beavatás regénye c. kötete az idei Könyvhétre jelent meg. Első olvasásra – melyben akaratlanul is benne maradtak a könyvheti élmények – csalódottan tettem le a regényt; a történet, a szöveg, úgy az egész: hiányérzetet hagyott maga után. Személyes ismerősünk, barátunk stílusát ismerve nem volt meglepő a sokak által már e könyv kapcsán felemlegetett obszcenitásba csúszó beszédmód (más ünnepelt, koszorús íróinktól-költőinktől sem idegen a dolog…)[1], mégse adott a könyv valami elgondolkodtatót, olyan eredményt, amiért érdemes volt elolvasnom. A bevezető első részében zavaró az „ő”, „őt” névmás gyakori használata, a szokásos párbeszédhelyzetek jelöletlensége, a mondatok/a történet megiramodása, majd rövid, szinte odalökött folytatása, vagy épp új bevezetése/bedobása egy rövid utalással új bekezdésként. Vajon hogy lehet ezt a mai, modern regényt értelmezni? Talán ha úgy olvasom ezt a történetet, mint ahogy egy idősebb nőtestvér, egy megértő/elfogadó „nagynéni” olvasná… – így valamivel elfogadhatóbb lett a történet, bár az olvasótól általában senki nem várhatja el, hogy megértési szerepet keressen magának egy-egy írásmű értelmezéséhez. A dolognak azonban érnie kellett, mivel a kötetet megnézve több dolog is gondolkodóba ejtett: az író személyén túl például azoknak a személye, akinek önzetlen segítségét a regény végén Turczi István megköszöni. – Félreértés ne essék, nem ezeknek a neveknek az emlegetése hatott meg, vagy vitt rá, hogy első benyomásaim után még visszatérjek a könyvhöz, illetve történethez. A tizenkét fejezetből az első és az utolsó mintegy keretezi a történetet. Különös nevű főhőse idealizáltan sűrített alak, akiben olyan tulajdonságokat rak össze az író, amelyek így együtt majdnem valószínűtlenek egy húszéves fiatal férfiban: naivitás, tapasztalatok hiánya, ártatlanság számos-számtalan irányban… Azrael – akinek a neve: „Akit az Isten megsegít”, és aki kiválasztott, rendkívül jó testi-lelki adottságokkal bíró fiatalember, amint ez a történet során többször elhangzik –, halad aktuális célja felé, vár valamit az előtte lévő hónapoktól. Ezek a vágyak régi emlékek szorongásaival színeződnek át. Már ebben a fejezetben megkezdődik azoknak a meseszerű, hirtelen megjelenő történeteknek, részeknek a bevezetése, melyek a regény során még bőven felbukkannak. Turczi elbeszélője többször kiszól a történetből, képletesen ott áll ő maga is a történetben, a történet mögött. A regény tíz kavargó, eseménydús fejezete valamennyire zárt, de napjainkra jellemző mikrovilágot mutat be. Itt a főhős kivételével (és a néhány szereplőben még fel-felbukkanó őszinte emberi reakciókat leszámítva) az összes szereplő a deviancia-csoportba tartozik (a devianciák csoportjai[2]: elmebaj, drog-alkohol stb. függés; szexuális devianciák, bűnözés, vallásos devianciák). A főhősnek ezek között a halmozottan deviáns emberek között kell eligazodnia, ahol még a saját nővére sem mentes a többiekre jellemző értékrendtől, viselkedési formáktól. A szövegben a férfiak és nők szóbeli megnyilvánulásai a valóságban is hasonlóan előforduló trágárságot, obszcenitást mutatják. A férfiak mindegyike külön-külön bizonyos mértékig meg van győződve saját férfiúi hatalmáról, emberi-testi vonzerejéről, ez a vezér/alfahím állapot mindaddig tart, míg a hatalomban felettük álló/állók meg nem jelennek, ez a megjelenés azonnal alattvalóvá sorolja be őket. Még az Azraelt támogatólag fogadó, mintegy férfiasságra „nevelő” férfiak beszédének rendkívül durva, a szexualitást trágársággal kifejező szavai is kivétel nélkül arra akarnak utalni, hogy a férfi uralkodó és a nőt a maga használatára aláveti (a más írott és képi művekben is megjelent és a főszereplő „férfi” mesterségesen kialakított, de a valóságban sosem-volt jellemzőinek egy részét mutatják: hatalom, rendkívül sok pénz/„kőgazdagság”, rendkívüli férfiasság, ragadozó/macsó természet, előnyös külső) . Amit a főhős nem hall, de amit a különböző helyzetekben a belső monológok a férfiak gondolkodásából megmutatnak, az is a másikat lemocskoló gondolatsor, de főképp azt a személyt jellemzi, aki így gondolkodik férfitársáról/munkatársáról, a nőkről. A nők viselkedése, szavai, testi megnyilvánulásai a férfiakéhoz hasonlóan a közönségestől a normál beszéden át az alkalomnak megfelelő és épp odaillő beszédmódig változnak. A kastélynak nem csupán valós fizikai szintjei szerint van itt hierarchia (vendégek, akikről nem sok szó esik, de vannak, a szex-kellékeket vásárolják…; személyzet és a személyzet főnökei), hanem az épp aktuális szereplők között is. A nők viselkedése és megnyilvánulásai hasonlóak, hasonló a családi gyökerektől való elszakadásuk is, értékeik feladása valamennyiükre jellemző. Ebből a csoportból részben kiválik Sára, Azrael nővére, bár az ő története is erősen hasonló a többi nőéhez; az autoriter apától elmenekülve (sehol nem derül ki a történet során, mi is történt az apa-lány szituációban; megverés, lelki kínzás, ezek keveréke vagy inceszt kapcsolat?), egy hasonló karakterű férfival él. A recepciós lány vágyna a többi nő életvitelére, még ha szolidabb formában is, de külseje ebben meggátolja; az idős nő, Muter felett meg már eljárt az idő. Mindhárom nő mégis ide, ebbe a közegbe tartozik, mivel látják, tudják a kastélyszálló személyzet közötti történéseit, és elfogadják ezt a környezetet. Az egyetlen nőalak a főszereplő nagyanyja (már halott nagyanyja), akinek gyermekkori és tinédzserkori hatása, értékrendje az, ami megtartja normál nívón a fiatal férfit. A nagymama az archaikus nőalakot képviseli, aki megbízható, értékítéletei hosszú távon is igaznak bizonyulnak, aki életmódjában az itteni nőkhöz képest nem csupán azok felett áll, hanem egy lapon sem lehet említeni vele ezeket az instrumentált, mindenre kapható nőneműeket. Az utolsó fejezetben Azrael távozik a kastélyszállóból, majdnem ugyanolyan észrevétlenül, ahogy jött. Túl van a beavatáson. Ez a beavatás azonban nem a megtörtént szexuális kaland következménye, hanem egészen más valami. A fiatal férfi – aki erőteljesen naivra és az élet dolgaiban tapasztalatlanra van formázva –, olyan dolgokat lát meg, ismer fel ebben az időszakban, amik a körötte lévő világ egy részére rendkívül jellemzőek: a hatalom/uralkodás, a pénz, a testiség összefonódását; a szocio-pszichopata[3], deviáns személyek halmozott együttlétét és együttműködését saját hasznuk érdekében egymással és egymás ellen. Látszólag a pinceszinten történő, véletlenül meglesett szexuális orgia és azt követő rémálom a beavatás egyik csúcsa. De csak látszólag. A valódi beavatás ugyanis az, hogy mindezeket látva, a működést megismerve, tudva, ő maga, Azrael, akinek jellemzője: „Az Isten is csodálkozásra teremtette”, nem vegyül össze a környezet alakjaival, nem veszi át az értékítéletüket. Valamilyen módon megérintik a történések, melyek villódzásai, izgalmi szintjei változóak; ahogy a környezet alakjai sem csupán eltorzult személyiségükkel, hanem az abban még megmaradt emberség morzsáival is bírnak, és persze jellemző rájuk a pszichopaták átmeneti elbűvölő modora, bája is… mindezek együttesen vannak jelen és hatnak rá, Azraelre. Ez a valódi beavatás, felnőtté válás, amint a hős a torz értékítéletű, lelkületű környezetből ki tud válni, és nem teszi magáévá sajátosságait. Turczi István kötete a mai valóság egyik szeletének reális, nyelvezetében itt-ott brutális tükre. Főszereplője a különös nevű és romlatlan fiatal férfi, akit a néhol dús fantáziával szőtt mesélés során bevisz az élet ezen oldalának sűrűjébe, majd ki is vezet onnan. A kötet elején van egy lényeges elem, mely aztán nem ismétlődik meg sehol: „aki mindenhol vigaszt keresett a külvilágban, noha valószínűleg tudta, sejtette, hogy csak magában vagy a családjában lelheti meg.” (49. o.) – Azrael apjáról van itt szó. Ez a megállapítás, melyet Azrael tud, apja személyisége mellett/ellenére, vagy épp annak okán mégis él, hat. A nagymama személye és hatása őrangyalként vigyáz a fiatal férfira. Feloldó, hogy a regény befejezése pozitív. „Azrael… … egyedül azt tudta, hogy van még néhány fiók a vágyaiban és az emlékezetében, amely létezik ugyan, de még sose merte kinyitni. … Minek megőrizni a sérelmeket. … A Kastélyszálló irányába fordult még egyszer, utoljára. … Mintha egy láthatatlan szakadék túlsó oldaláról nézne vissza. … Vett egy nagy levegőt, és elindult… Határozott léptekkel haladt, odafigyelt a lépéseire. … Gyerünk.” TURCZI ISTVÁN: Minden kezdet nehéz. A beavatás regénye, Budapest, 2013, Új Palatinus Könyvesház Kft, 348 oldal, keménykötés borítóval Budapest, 2013. július 13