Csillagóra - Válogatott elbeszélések

A húszas, harmincas évek köznyelvében, legalábbis abban a geográfiai környezetben Budán, amelyhez részint az én fiatalságom is kötődött, a Sárga Ház a Lipótmező jelentette. Lehet, persze, régebben és azután is, sőt általánosabb értelemben hasonlót sugallt az a kifejezés, én a magam részéről sohasem akartam pontos eredetét kikutatni, attól féltem, megfejtése titokzatosságvesztéssel jár. Hiszen már a színre vonatkoztatott jelzője sejtette, ez nem valami kívülről felmázolható festék vagy malter, hanem belső sugárzás, olyasféle, mint a dobozba vagy falak mögé zárt napsugár, amely időnként más időnként más színeken áthatolva nem is annyira láttat, inkább megtapint. Akkoriban, ha szigorúan körülzárt világomból a sárga házra gondoltam, úgy éreztem, valahol a kivül-belül mezsgyéjén ballanszírozom. A történelem volt az, amely ezt a viszonyulást többé-kevésbé felkavarta. Előbb a nemzeti szocializmus, azután a sztalini diktatúra Le Sage sánta ördögeként leemelte az egyéni életek háztetejét, ledöntötte a közfalakat, s az egész életet egyetlen hatalmas sárga házzá degradálva, a kideríthetetlenséget valóságos börtönné változtatta. A Csillagóra c. könyv szereplői a kívül-belül eszményében és esztétikájában bizakodva e rettenetes intézményből különféle módon próbálnak kitörni. Hol úgy, mint a Jelentés hőse, aki egyszerűen kirándulásra jelentkezik, hol mint a Bóbitá-é, aki bakancsával a börtönudvar közepén félrerúg egykövet, kis gödör keletkezik, olyan forműjú, mint a hangyafogóbogár szakadéka, kicsi és nagy is, a különbség mindössze attól függ, hogyan képes valaki saját térfogatától elvonatkoztatni. Vagy mint a Sárga Ház című novelláé, aki kockás füzetlapra rajzolja saját külön sárga házát, s ezzel próbál falat emelni küldő falak ellenében. Az azonban az életre ébresztettek tudatában menekülésün közben isbizonyosság marad, hogy a halmazállapotváltozás nélkül, legyen az akár feltámadás, akár megsemmisülés, sikerrel sohasem járhat ez a vállalkozás.