Talán - 77 + 33 magyar haiku

Németh Péter Mykola élő avantgárd kísérleteivel, összművészeti törekvéseivel a kortárs magyar irodalomban, az Ekszpanzióban és ebben a kötetében is a haiku hívógondolatára Allen Ginsberget idézi. De miért is? Minden bizonnyal azért, mert a haiku műfaja többek között a beatnemzedék közvetítésével Amerikából, az óceánon át érkezett meg az európai kontinensre, s nem közvetlenül a Japán szigetekről, ahogy gondolhatnánk. Ezért nem véletlenül választotta a költő Talán című haiku kötete mottójául az ambivalensen globalizálódó világunkat kritikusan jellemző ginsbergi megállapítást, miszerint: Csak az absztrakt haiku képes megteremteni a misztériumot, miközben vaskemény költészetet kalapál vissza a sorokba. Miről is beszél itt Ginsberg? Feltehetően a szabad verselésben a lírai kifejezésformák összefüggésében arra a kétirányú mozgásra gondol, amit az impresszió és a szecesszió látványa, hangulata kelt a mai európai haikuban: a descartes-i logikával, a tudományosság racionalizmusával feleselve, ugyanakkor az arisztotelészi metafizikára, a mi van a természet mögött kérdésére alapozva, az impresszionizmus természetelvű logikájára építve.

A plein-air, a valóság közvetlen leképezésének vágya munkál ugyanis minden jó haikuban, egészen az absztrakcióig. Egyrészről úgy, miként a költő Szinyei Merse Pál, Csontváry Kosztka Tivadar, Egry József és Szőnyi István festményeire hangolt haikuiban. Másrészről a szecesszió: a valóságtól való elvonatkoztatás, a társadalomból való kivonulás, a stilizálás, a japán haikura való irodalmi utalás, erős ornamentika élteti korunk háromsorosait, háromkáit, körömverseit, ahogy ezt Mykola haikufüzéreiben is megtapasztalhatjuk, olvashatjuk. A harmadik évezred narthexében, ebben a sokirányú asszociációs térben léle(k)gzik, pulzál a magyar haiku, a japán: Macuó Basó, Buszon, Issza, Maszaoka Siki és mások költészete nyomán, ihletetten, szabadon. Németh Péter Mykola haiku-költészete válasz a magyar epigrammaköltészetünkkel rokon, moraszámláló, 575 szótagszámú verselési formára, arra az életérzésre, amit a valóság szintjén a teljesség, a szépség, a harmónia keresése motivál. Menekülés ez az európai létromlásból a távoli és titokzatos keleti filozófiák, a zen-buddhizmus, a taoizmus irányába, miközben halandóságunkban az örökkéval(l)óságot kutatjuk, hiszen kozmikus lény az ember, a természet elidegeníthetetlen része, most és mindörökké.