A kötelező letérőnél forduljon

Ozsváth Zsuzsa második verseskötetének lapjain jelek, jelzések vezetik át az embert. Vagy valahova. Egy kicsit úgy, mint az erdőben: észre kell venni a jeleket a fákon. Akkor már a színük s a formájuk elárulja, hogy forráshoz vezet-e, vagy éppen várromhoz az az ösvény. Vagy sehova. Mert egyenesen a semmibe fut, akár az élet: egy utolsó nagy-nagy szakadékba. És nem marad más, mint a hiány, hajdani eltévedt túrázó helyett még mindig itt visszhangzó vak lábdobogása. Persze semmi sem ilyen egyszerű és átlátható, hiszen Ozsváth Zsuzsa-versek között bolyong az olvasó egy Ozsváth Zsuzsa-könyvben, ami mégsem egy sötét erdő - hanem tekervényes mondatok csábító szövegszövevénye. Mire pedig végigér rajta, már azt érzi: nem is akar innen kikeveredni. Mert az utolsó oldalakhoz érve megérti, hogy nem kell felhagynia minden reménnyel.
Antal Balázs

Ozsváth Zsuzsa (1992, Nagyvárad) Költő, képzőművész. Első egyetemi diplomáját Nagyváradon szerezte, mint képzőművész/grafikus, és mivel 2014 óta színházban dolgozik, elvégezte a teatrológia szakot is Kolozsváron. Részt vett az Élő Várad Mozgalom irodalmi-színházi projektjeiben; a Fiatal Írók Szövetségének tagja. Első kötete: Előző részek (Fiatal Írók Szövetsége, 2020).