"Szegény Petri, lévén a blaszfémia nagymestere a magyar lírában, úgy tűnik, még a halálával is némileg betartott a nemzeti pátosz apostolainak, hisz épp "a millenniumi év tetőpontján", ahogy augusztus idusát mostanság nevezik, kellett eltávoznia az élők sorából, pontosabban annyival azért előbb, hogy a Kossuth-díjas költőnek akárhogy is, de kijáró megemlékezés épp a csúcspátosz - vagy a pátoszcsúcs - idejére essék. Annyi baj legyen, a jó szerkesztő megadja kinek-kinek a magáét, az ünnepnek is, a költőnek is, s még ahhoz is ért, hogy a nem kívánatos hangnemet tapintatosan elsüllyessze a műsoridő tengerében. Így került a félórás Petri-emlékműsor két részre szabva két egymást követő napon két élő hangverseny-közvetítés szünetébe, ami tudvalevően azzal jár, hogy az időpont csak körülbelül adatik meg, s a hallgatónak alkalmasint ott kell dekkolnia a készülék mellett, ha el akarja csípni a várt adást. Ehhez pedig legalább olyan Petri-rajongónak kell lennie, mint e sorok írója, aki nem restellt a második napon jó félórát várakozni, hogy meghallgassa az utolsó versekből egypárat elmondó Vallai Pétert. Nem bántam meg.Petri Györgyre nem könnyű emlékezni. Valójában senkire sem lenne könnyű, ha nem gyártottunk volna magunknak - mi, úgy értem, az emberiség - jól forgatható és jól forgalmazható patronokat, amelyekkel megkönnyítjük a magunk dolgát. A halál az a pont, ahol az élet értékei viszonylagossá, kérdésessé válnak, elvesznek. Ám amíg élünk, egyikőnk sem boldogul valamiféle értékrend nélkül. A halál legillúziótlanabb aspektusa, hogy nincs átjárás e két állapot között, vagy legalábbis előre nem látható semmiféle lehetséges átjáró. Ezért díszítjük fel az elmúlást egész halom illúzióval, kezdve a sok okos fő által már annyiszor - szerény véleményem szerint nem is alaptalanul - lesajnált túlvilági aspirációktól az önhitegetés nagyon is e világi formáiig, amikor a halandó a szebb jövőért, a hazáért vagy akár a magyar irodalomért áldozza fel magát az oltáron. Petri egész költészete és egész blaszfémiája ez ellen az illúzióvilág ellen emel szót, e tekintetben még olyan rokonlelkeken is túltéve, mint Ady vagy József Attila, akik azért szintén tudtak egyet s mást a blaszfémiáról. Ráadásul vers és vers között különbség van. Petri látása hideglelősen kiélesedett az utóbbi egy-két évben, amikor gyógyíthatatlan betegen napról napra szembenézett a véggel; "mint ínyenc a húsos cubákokat / - csontig lerágom végnapjaimat" - mondja most Vallai, akit nem először hallok Petrit mondani (nem szavalni! szavalni sosem hallottam), de akinek a versmondását ez az utolsó Petri-perspektíva új árnyalattal színezi. Nem véletlen, hogy Petri e kései darabjaiban előszeretettel fordul a szakácsművészet felé: nincs múlandóbb érték az életben, mint egy azonnal be is kebelezett ínyencfalat elkészítése, s nincs esendőbb leírás, mint egy-egy ilyen recept egzakt részletezése. A költő, aki jegyzőkönyvezi testében a bomlást, e nagyon múló értéket valósággal aranyba foglalja, amikor pazarul elhalmozza éles, irgalmatlan figyelmével, vagyis azzal, ami belőle magából a legmaradandóbb. Ez a múlás és maradás egyszerre az a költői transzcendencia, amely valamiképp kívül is van, belül is a Petri-időn, de amelyet én azért nevezek meg ily eufemisztikusan, mert végül is Vallai versmondásában vélem fölfedezni - mint holmi hagyatékot vagy üzenetet. Amivel persze, lehet, magamat csapom be.Pályi András
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
