Petőfi megmondja

Ez a könyv nem a költő Petőfivel foglalkozik, hanem a levélíró, az útinaplót jegyző és a nyilvánossághoz forduló közírót mutatja be. Aki a pesti polgári közeg számára is szokatlanul szabadszájú volt: igen cifrán káromkodott, sőt még leveleiben is leír olyan szavakat, amelyeket az illemtudó kiadások rendre kipontoztak. Aki olyan mesterien tudott pénzt kunyerálni, hogy a kölcsönadó azt érezhette, ő van megtisztelve, hogy kisegítheti Sándor büdzséjét. Aki aztán ezeket a kölcsönöket nem mindig fizette vissza, de igen kreatívan meg tudta magyarázni, miért van nála jobb helyen a pénz. Akinek fergeteges humora volt, tessék csak elolvasni az úti jegyzeteit (mindkettő csorbítatlanul szerepel e könyvben) vagy az Arany Jánossal folytatott levelezését (néhány Petőfi-levél olvasható itt is). Aki ugyanis azt gondolná, a magyar romantika két állócsillaga sótlan figurák, afféle karót nyelt félistenek voltak, a levelekből láthatja majd: mint két viháncoló kamasz ugratták egymást, bolondoztak, és közben elképesztően kreatívan használták a magyar (és a latin, az angol, a német, a francia) nyelvet. Mindezekről mások is írtak és beszéltek már hosszan, de most, újra olvasva Petőfi életművét az egyik legfontosabb tanulságnak ez tűnt, és erről talán ritkán esik szó: de hiszen ez az ember olyan fiatal! Benne van minden sorában a fiatalság ereje, magabiztossága, bája és szépsége, fésületlensége és igazságkeresése. Mert hiába tapasztaltabb, bölcsebb az idősebb ember: az újítást, a változást mindig a fiatalok hozzák el. És éppen azért érhette el Petőfi a kor szellemi csúcsteljesítményét, mert a magyar nemzet is fiatal volt még akkor, ezért is érezzük azt, mennyire összenőttek. Egy fiatal nemzet fiatal zsenije volt. Azóta tapasztaltabbak lettünk, egy kicsit tán bölcsebbek, de sokkal-sokkal cinikusabbak, megkeseredettebbek és szomorúbbak is. Ki tudja, leszünk-e még valaha is olyan frissek, életerősek, vidámak és boldogok, mint Petőfi Sándor 1848 kitüntetett pillanataiban? Titkon talán mind ezt reméljük, legalább egy kicsit.