Hordozható emlékműveink kora

Rózsa Gyula az elmúlt fél évszázad egyik legjelentékenyebb magyar műkritikusi életművét tudhatja magáénak. 1964-től 1985-ig a Népszabadság vezető képzőművészeti kritikusaként, később főmunkatársaként folyamatosan szemlézte a magyar képző- és iparművészetben végbemenő folyamatokat és - 1971-1985 között a Kritika képzőművészeti rovatvezetőjeként is - aktív részese volt a korszak kultúrpolitikai és teoretikus vitáinak. Bátorsága és következetessége folytán osztozott valamennyi jelentős műkritikus "sorsában", aki személyes ízlését, szakmai meggyőződését és esztétikai ítéletét nem hajlandó sem hivatali elvárásoknak, sem csoportszolidaritási kényszereknek, sem az intellektuális divatok nyomásának alávetni: ütközött szinte mindenhol és szinte mindenkivel. Rózsa kritikusi teljesítményének objektív, ha tetszik, művészettörténeti megítéléséhez ezért kifejezetten szükségesnek és fontosnak látom, hogy - 1980-ban megjelent gyűjteményes kötete, a Nyitott galéria után - immár a rendszerváltás óta, tehát a szakírói teljesítmény megítélését kétségkívül torzító, egykori úgymond privilegizált helyzete hiányában született írásait összegyűjtve is elolvashassuk. Most derülhet ki igazán, hogy valóban szuverén kritikusi személyiségről van szó, aki egy ma már a kulturális nyilvánosságban alig-alig létező szerepet vállal: nem kedvenc témáinak kurátoraként vagy istápolójaként, ilyen-olyan ügyek felkent élharcosaként lép fel, hanem független ítészként, akinek véleményéhez az olvasóközönség reprezentatív vonatkoztatási pontként igazodhat. Meggyőződésem szerint főként Rózsának a Mozgó Világban hosszú évek óta olvasható cikkfolyama - amely a nemzetközi és hazai, továbbá a régebbi és a legújabb művészet műfajilag is, tematikailag is roppant változatos körét öleli fel - olyan koherens ízlést és világképet, valamint nyelvileg is igényes, elegáns kritikusi stílust képvisel, ami maximálisan alkalmassá teszi őt e szerepre.

(Rényi András)