A holtak nem énekelnek

A múlt méhében fogant jelen - ez volt az az alapvető kérdés, amelynek megoldására A kristályvizű folyó partján, valamint A Szent Erzsébet tér című regényeiben vállalkozott Rudolf Jasík, a nagy tehetségű szlovák regényíró. Ezt akarta sokkal részletesebben, sokkal mélyebbre hatolón ábrázolni A holtak nem énekelnek című, félbemaradt trilógiájában is. Itt már - előbbi munkáitól eltérően - a múlt és a jelen kontinuitásának, folyamatosságának kérdése foglalkoztatta, mondhatnók, a szlovák történelem filozófiai alapjait kutatja, a nemzet és az egyén létének kérdéseit fejtegeti azokban az időkben, amikor világpusztító földrengés rázta egész Európa s vele együtt a szlovák társadalom épületét, megváltoztatva az addigi rétegződést, s ezzel megteremtve az új élet feltételeit. A regény cselekménye a fronton, a hátországban és a Szovjetunióban folyik, majd a Szovjetunióból hazaível a Szlovák Nemzeti Felkelésbe. Jasík új művében nem szorítkozott széles körű történelemábrázolásra, nem követte adatszerűen az események folyamatát, hanem kisebb területekre, szűkebb keresztmetszetekre összpontosítja figyelmét, de úgy, hogy egyetlen vízcsepp tükrében az egész óceánt vetíti elénk, egyéni sorsok tükrében egységes korrajzot nyújt a társadalomról. Igényes feladatát művészi szuverenitással oldotta meg, és hiteles, realisztikus képet festett az otthon és a határokon túl zajló eseményekről. A nagy téma minden kis részletét gondosan kidolgozta: alakjaiban bonyolult lényeket látott, éppen ezért igyekezett behatolni tudatukba és tudatuk alá is. A holtak nem énekelnek című alkotás lélektani regény, kiemelkedően magas művészi színvonalon álló mű, amelyben az emberi kapcsolatok motívumai és okozati összefüggései hitelesek. A regény olvasása közben fájdalmas felismeréssel ötlik fel bennünk az egyre visszatérő megállapítás, hogy Rudolf Jasík halálával a szlovák próza olyan írót vesztett, aki jelentősen befolyásolhatta volna a szlovák irodalom fejlődését.