Utazás Hiába

Az Utazás Hiába narratív versei önmagukban egy nagyobb történet töredékei, egymás mellé rendezve pedig egy hosszabb történetet, sőt sorsot sejtetnek. Az élesen megrajzolt pillanatok (a tálban felejtett, penészből szakállt eresztő málna, a folyópart a suhanó, felnéző evezősökkel, a fülét szemüvegszárral piszkálgató öreg férfi) mind-mind olyan jelentéktelennek tűnő részletek, amelyek később mégis fellökődnek az emlékezetünkben, és emblematikus sűrűséggel válnak egy-egy időszak emlékképeivé. Mert az emlékezet éppen úgy működik, ahogyan ezek a versek: nem a lényeges, hanem a jelentéktelen, mulandó pillanatok égnek a tudatba, a vonuló madarak, egy székre hajított bársonyruha, a sülő rákok szaga egy tengerparti sétán, vagy egy csók különös íze egy autóban. És ezek az emléktöredékek kísérik aztán halálig az embert, ezekből a mozaikokból állítjuk össze azt, akik voltunk: valahai, eltűnő arcainkat.