Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon

A nyelvtudomány művelőinek egyöntetű véleménye, hogy Simonyi Zsigmond (1853-1919) legkiemelkedőbb műve az 1895-ben megjelent, 750 oldalas Tüzetes magyar nyelvtan. A szerző számos kiváló műve közül ez az alkotása a legklasszikusabb, a legmaradandóbb. A mű klasszikus és maradandó, mert magába sűríti kora tudásának legjavát, szemléletében és módszerében előremutató, olyan alkotás, amelyhez számos nyelvtani kérdésben ma is fordulhatunk.

Elsőre is feltűnik, hogy a szerzőt nagy-nagy szeretet és lelkesedés fűzi munkája tárgyához, a magyar nyelvhez: "Nemcsak munka, hanem gyönyörűség is ilyen nyelvvel foglalkozni" - írja a bevezetőben.

Második jellemzőként említhetjük Simonyi Zsigmond tárgyismeretét. Szinte egyedülálló a magyar nyelvtanirodalomban, hogy a szerző milyen hatalmas nyelvi anyagból vonta le következtetéseit. Simonyi Zsigmond tudatos adatföltáró. A nyelvi konkrétumok egész hálózatának, rendszerének feltárásán keresztül jut el a tudományos absztrakcióhoz.

A magyar nyelvtörténet forrásait korát messze meghaladó korszerűséggel szemlélte és kezelte. A Tüzetes magyar nyelvtan adja a magyar nyelvtörténeti irodalomban az első nagyszabású példáját a szinkrón nyelvi anyag diakrón felhasználásának.

Simonyi Zsigmond komoly nagyrabecsüléssel fordult a tudománytörténeti előzmények felé. Ismeri és hasznosítja Révai Miklós, Verseghy Ferenc, Baróti Szabó Dávid, Gelei Katona István és Sylvester János nyelvtanírói érdemeit.

A Tüzetes magyar nyelvtan alaktani része átfogja a történeti alaktan minden számításba jöhető fő területét: a tövek, az összetételek, a képzés és a ragozás problematikáját. A mű első részét a 180 oldal terjedelmű Hangtan-t Balassa József írta.

A mű azért is válhatott hosszú időn keresztül használt és kedvelt kézikönyvvé, mert felépítése logikus, a használó könnyen és gyorsan el tud igazodni benne, minden lényegeset rendszeresen és pontosan megtalál benne.