Atlantiszból még harangoznak

A huszadik század közepének mindinkább történelmi messzeségbe távolodó évei: a háború, az ostrom, a romeltakarítás és újrakezdés, az élet legkisebb köreibe is beférkőző parancsuralmi rendszer, a forradalom és az – eleinte nyíltan, majd egyre leplezettebben – erőszakos visszarendezés mindennapjai vonnak szorosabb időbeli keretet az e visszaemlékezésben megörökített családi események, személyes élmények és benyomások köré. Az elbeszélt történetek többsége (az ősök útjairól szólókat leszámítva) a budai Vár és a Vérmező néhány épületéhez, utcájához kötődik, elsősorban ahhoz a sokemeletes századeleji házhoz, amelyben akkor és még évtizedeken át zajlott a család élete. Követve az elbeszélőt leszállhatunk a Sziklakórház sebesültekkel és menekültekkel, haldoklókkal és halálra elkészültekkel telezsúfolt föld alatti termeibe, járkálhatunk a romos várbeli és vároldali utcákon, körülnézhetünk a valamikori Erdődy-Hatvany palotába telepített iskolában, a Krisztinaváros híres leánygimnáziumában, osztálytársak és ismerősök lakásaiban. Kalauzunk, a visszaemlékező több mint fél évszázad távlatából s az irodalom szolgálatában eltelt évtizedek tapasztalataival tekintve vissza gyermeksége és koraifjúsága történéseire, nagy erővel idézi fel egykori kislány-önmaga tiszta naivitását és érzelemgazdagságát, elbeszélésmódja pedig ennek megfelelően egyesíti a megelevenítő és az értékelő szándékokat. Mert miközben beszámol családja (egy német-magyar budai orvoscsalád) sorsfordulatairól, bemutatja otthonukat, élet- és gondolkodásmódjukat, a rokonok, barátok és ismerősök (egyszersmind sorstársak) alakjait és cselekedeteit, voltaképpen emléket állít az egykori, változatos eredetű és egzisztenciájú magyar középosztály megpróbáltatásainak, bukásának és helytállásának. De egyszersmind emléket állít annak az átmeneti kornak is, amelyben minden változás ellenére még annyi minden képes volt megőrizni régi értelmét és értékét: az iskola még Iskola volt, az olvasás még Olvasás és a természet Természet.