A clown - Mint a művész önarcképe

Az esszé-tanulmány a clown-művész-önarckép felbukkanásáról, előfordulásairól, jelentésváltozatairól szól az irodalom, a képzőművészet, a film, továbbá a zene kiemelkedő és jellemző alkotásainak vizsgálatával. A kiindulási pont Watteu Gilles-ám az előképeket még régebbi korszakokban, Shakespeare bohócai és a commedia dell'arte világában kereste a szerző. A modern bohócok a 19. század harmincas éveiben kezdtek megjelenni, az udvari bolond helyét ekkortól vette át lassanként a clown. A 19. század második felének clowntörténete elsősorban Baudelaire költészetével és a Goncourt testvérek egyik regényének elemzésével folytatódik. Amit ők elkezdtek, azt folytatta két nagy francia költő, Verlaine és Jules Laforgue. A századvégen alkotott művek közül Nietzsche és Cézanne alkotásait veszi szemügyre a szerző. A téma zenei megjelenésének elemzésével folytatódik a könyv Verditől Schönbergig. A clown megjelenítése a 20. század elején bontakozik ki a legmagasabb művészi színvonalon Picassónál és Chagallnál, Apollinaire költészetében és Kafka prózájában, valamint a magyar novella egyik gyöngyszemében, Karinthy Frigyes Cirkuszéban. A század derekán Thomas Mann több ismert hősében, Klee és Miro képein, rajtuk kívül pedig számos követőjük művészetében variálódnak a clown-figurák. Az európai és a magyar művészek motívumértelmezésének elemzésében egészen Fellini filmjeiig jut el a mű. Munkája tanulságait sorra véve a "clown mint a művész önarcképe" motívum helyét a történeti folyamatban a félmúltra teszi a szerző. Arra az időszakra, amely a modern művészet kialakulásának válságos korszaka, s amely társadalmi rendszerek és formák eltűnését, újak megjelenését látta a "modernség" kezdeteinek, a 19. századvég és utóélete világának idejére.