Akt

Hogy valakinek nyolcvanéves korában új könyve jelenjék meg, ez mégiscsak nagy merészség. Méghozzá ha asszony (vénasszony!), akinek van becsületes mestersége, kézzelfogható, szemmel látható, amihez talán ért is, mindenesetre kétéves kora óta gyakorolja egyfolytában, a homokba rajzolástól kezdve a különféle anyagok parancsának engedelmeskedve az olajfestésig és a műanyagok felhasználásáig.
Gyönge mentség, hogy a tizenkét évvel ezelőtt megjelent könyvét (Bálám szamara) szeretet és érdeklődés fogadta - sőt nem is mentség. Beérhette volna azzal az eggyel is, legalább nem mondhatják, hogy "csak jobb volt az első". De hát nem érhettem be vele, mert csak írtam azóta is, hiszen annyi minden történt velem hosszú és történelemmel tarkázott életemben. Olyan is, amit csak úgy bírtam ki, hogy megírtam. De igazán nem tartom magamat írónak. Csak krónikásnak. Mert csak azt írtam meg, amit láttam és átéltem, kitalálni nem tudok semmit - és nem is az a dolgom.
- Nem fogják elhinni, meg nem is értik már meg, pedig igaz; ne engedd kiadnom a kezemből, ha rossz, nem akarok szégyent hozni a fejedre - ezzel mutattam meg minden írásomat annak, aki már nincs mellettem. - Ne félj - mondta -, az igazságnak átütő ereje van, megértik azt az emberek. És ha nem bízol az író szerepében, vállald a krónikásét, ha az jobban tetszik. - Hát vállalom.
Én, Sz. P. festő, aki ötven esztendeig élt Vas István költővel Budapesten a Duna két partján, Magyarországon, az igazat akarom elmondani az Úr 1994-es esztendejében és az ő segítségével.