Török imaszőnyeg

Hangjában él a költő. Akkor is, ha a vers már csak szöveg, amit nem mondani, hanem olvasni kell. Hiszen a hang belső is lehet. Végtére nem a költőnek, hanem a versnek kell megszólalnia. Ebben az értelemben nincs hangtalan vers. Legfeljebb olyan vers van, amely senkiben sem szólal meg, mert halva született. A hallgatás, a csönd, a némaság a költészetben mindig beszédes és hangos. A vers különben is akkor szólal meg, amikor szerzője elhallgatott. Vagyis befejezte a művet. A vers nem a szerző hangján, hanem a maga hangján szól. A költő hangján, ha úgy tetszik. A hang nem az "enyém", a "tiéd" vagy az "övé". A hang kisajátíthatlanul közös. Az eleven intonációban él csupán, mely mindig összekapcsol és egyesít másokkal. A hangban a közösség szelleme elevenedik meg. Amíg van hang. Ha a közösség szelleme halott, nem marad hang sem, amelyen vers írható és vers mondható. Bár közben talán mindent elárasztanak a hangok, és egyebet sem tesz mindenki, mint hangol és fülel. Ám a sivatag szomjúságát nem lehet homokkal enyhíteni. Igaz, ettől csak az szenved, aki szomjúságot érez; aki még nem vált homokszemmé maga is a sivatagban. Csak a homok nem szomjazik már semmire. Pereg, pereg, időtlenül, örökkön-örökké, oda és vissza, ahogy a techno-zene, a techno-filmek és a virtuális techno-játékok homokja pereg, megállíthatatlanul, mégis anélkül, hogy bárhol, bármiben nyomot hagyna. Ha tehát manapság egy magunkfajta élőhalott keresi a hangot, hangverset ír, dalt költ, megszólal, vagyis kidugja fejét a homokból, akkor mindig a tiltakozás és ellenállás hangját szólaltatja meg. Mert a megszólaláshoz egyszerűen nincsen más hang. A még szomjazók hangja ez: a hanggá vált szomjúság. Egy szál hang bolyong, keresi a hangot ebben a gyűjteményes kötetben, hogy életre hívja vagy éltesse azt a közösséget hangközösséget, amelyből maga is ered, s.amelybe most oly szívesen visszatérne. Ha volna még. Ha nem hangzott volna el már minden.