Hollóidő

Egyszerre valóságos és képzeletbeli a táj, ahol Szilágyi István, a Kő hull apadó kútba szerzőjének legújabb regénye játszódik. A folyót nem Dunának hívják, Revek városát sem találjuk a történelmi térképeken, mégis nyilvánvaló, hogy hol vagyunk: az akkor már évtizedek óta török (vagy ahogy az ottaniak mondják, barbár) hódoltságba került dél-magyar Duna-tájon, a három részre szakadt Magyarországon.
Mintha a béke szigete lenne Revek városa, s abban is zömök, szinte várszerű lelkipásztori porta, ahol Terebi Lukács tiszteletes él háza népével - dévaj menyecskékkel, kóbor prédikátorokkal, illetve Fortuna Illés mesterrel, a rebellis lelkű szökött katonával meg egy sihederkorú, apátlan-anyátlan deákkal.
A béke szigetének tűnik ez a hely, hiszen az itt élő mezőváros-lakó rég megtanulta, hogyan kell kijátszani, rászedni a hódítót, megvásárolni kegyeit - hogy élete élhető legyen. Csakhogy az efféle békének sajátos a logikája: így történhet, hogy épp Terebi Lukácsot, a vidék legelszántabb békeszerzőjét rabolja el és tartja fogságban a török, még azt sem hajlandó elárulni, mekkora váltságdíjért engedné őt szabadon. És sem a reveki polgárok, sem a "magyari" urak, sem az erdélyi hatalmasságok nem sietnek az idős pap kiszabadításával. Nem marad más, Fortuna Illésnek és a deáknak kell kieszelnie valamit.
A szabadítás története furfangos, fordulatos és tanulságos história. Az eseményeket elmesélő deák pedig úgy szövi a szálakat, hogy közben azt is látjuk, amint "odafönn" a császár és király között bomlik a frigy, hadak toborzódnak, s kezdődik újra a végeérhetetlen birkózás két világ közt, oda a béke szigete...
Egy távoli kor eleven hétköznapjai, szerelmek, hadi kalandok, rémségek. Egyszerre veretes és bámulatosan hajlékony, sokszínű nyelv, mely megrendülést, humort és iróniát egyazon könnyedséggel, szépséggel közvetít, mesél és magával ragadja az olvasót, hogy a távoli kor emberének lélegzetvételében a sajátjára ismerjen.