Györgyike, drága gyermek

Bizonyos, hogy Szomory végleg és határozottan felsőbbrendű lénynek tartja a szép nőt. Harcol is ellene, fogcsikorogva: s a második felvonásban, egy percre, mintha legyőzte volna. S e felvonás végén, egy percre, mintha drámaivá mélyülne a cselekvény s mintha azt mondaná: - íme, nyomorult ember ő is, a szép, a felsőbb, nyomorultabb és szerencsétlenebb legutolsó rabszolgájánál. Íme, a szép nő tragikuma, ám éljétek át képzeletben, ha tudjátok. Csodálja, isteníti és szolgálja minden - mindenki lába elé borul s örül, ha szoknyája szegélyét érintheti. De éppen ebben rejlik a tragikum: a rendkívül szép nő oly rendkívüli szerelmet ébreszt ott is, ahol részéről közöny, vagy éppen utálat felel amaz érzésre - oly rendkívüli szerelmet ébreszt, mely erősebb az ő közönyénél és utálatánál és legyőzi és összetöri. A csóknak vad vágyát kelti a szép száj - de minél szebb, annál vadabbat - s a vonzó és lágy tagok végre egy dühös és mohó gorillát vonzhatnak ám, mely ellen védekezni már nem lehet, s a rettenetes karok átölelik s szétmorzsolják s megfürösztik undorba és szennybe a drága testet. Györgyike tisztába van vele, hogy utálja férjét - de kiderül, hogy a férjtől nem szabadulhat, mert az szereti őt. Ha Szomory Dezső nem így gondolta ezt a darabot, mint ahogy én itt most szerény, de egyedül helyes nézeteim alapján elmagyaráztam, nem az én bajom: így kellett volna gondolni. Különben pedig az író higgyen a kritikusnak, mert az mindig jobban tudja, hogy ő mit akart. (Karinthy Frigyes)