Apám - fűzött

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer tollat ragadok, és beszámolok egy aktuálisan olvasott könyv élményemről, de éppen tegnap este fejeztem be Temesi Ferenc: Apám c. könyvét (L'Hartmann Kiadó, Könyvpont Kiadó, 2013), és pont ma olvastam a Libri felhívását. Nem tudom, hogy véletlen folytán alakult-e úgy, hogy nagy késztetést érzek, mindenképpen beszélnem kell erről a műről, amelynek még mindig a hatása alatt vagyok, és nagyon szeretném, ha minél többen elolvasnák ezt a könyvet. Szegedi lévén, Temesi Ferenc neve nekünk évek óta sokat jelent, hiszen annak idején a "Por" c. könyvével már nagyon fiatalon beírta magát a kortárs írók nemzedékébe. Elsőként a barátnőm hívta fel a figyelmemet, hogy megjelent az író egy új műve, amely a szegediek számára különösen érdekes lehet, hiszen egy általunk is megélt korszakot mutat be szegedi vonatkozásokkal. Nagy érdeklődéssel fogtam az olvasáshoz, miközben próbáltam ismerős nevekre és momentumokra akadni. Mikor kezembe vettem a könyvet, azt gondoltam, mivel az apjáról ír, biztosan személyes érzelmek, élmények, családi történetek fogják átszőni a művet. Akkor még nem realizáltam, hogy ezek a családi történetek a magyar történelem egy nagyon dicstelen, csúfos korszakában játszódnak, egy olyan korban, amely nemcsak egyes emberek sorsát, hanem családok életét is tönkretette. Az író édesapja, aki közmegbecsülésnek örvendő iskolaigazgató volt, inkább elveszítette állását, pozícióját, útlevelét, de nem engedte magát beszervezni. Ezt követően állandóan megfigyelték őt és családját is, titkos dossziét vezettek minden lépéséről, és akadályozták minden további tervében és mozgásterében. A mai napig nagyon keveset lehet hallani, hány ember kereste a kenyerét besúgással, az író többször is felteszi magának a kérdést, vajon mit csinálnak ma ezek az emberek, hallgatnak a múltjukról és élvezik a nyugdíjat, amelyet más emberek tönkretételével biztosítottak maguknak. Miközben száraz, de annál kegyetlenebb történelmi tényeket hoz tudomásunkra az író, nagyon élvezetes a finom humora, ahogy játszik a szavakkal, és kifejezi sommás véleményét a besúgókról és a tartótisztekről. Kell, hogy fennmaradjon az utókornak ami megtörtént, és nem szabad agyonhallgatással semmissé tenni. Krimibe illően próbál nyomozni a rendelkezésére álló dokumentumokból, kik lehettek apja besúgói, és "jó krimihez" illően a csattanó a végén következik, hogy a besúgók a saját barátai voltak, akiket az otthonába is beengedett. Az író ezzel a művével méltó emléket állít apjának, akinek tartása példaértékű a jelenlegi és a jövő nemzedék számára is.