A nyár sötét szíve

Csak az ember képes a halálra, kezdi egyik versét, és ez talán lehetne akár mottója is ennek a különös, mély és mélységesen szomorú kötetnek. De ha kifordítjuk a mondatot, oda jutunk, csak a halál méltó az emberhez. Ezzel sem mondanánk ellent az előző állításnak. Miért is kellene ellentmondanunk, ha nem kell? A költő számára a sok hang- és magatartás-választás közül kettő kínálkozik alapvetően: vagy a létezés, szerényebben az élet lehetséges nagy kérdéseit boncolgatja, vagy az apró dolgokon pepecseléssel próbál meg eljutni az élet, avagy a létezés lényeges kérdéseihez. Tomaji Attilát írói alkata ez előző számvetésre predesztinálja.
Akiben a nappal és az éjszaka nem képes különválni, az nem tud rálátni a kisvilágra. Így hát eldöntetlen, valami elkezdődik vagy véget ér-e, amikor a lelkéhez eljut a vers. Használom a lélek meg a vers szót is, ami kétessé teszi ezt a beszédet a mai divatok előtt, de a költő tesz arra, mit akarnak a szájába adni az aktuális kánonok. És mit akarnak kilopni abból. Az ilyen figura lassan hal, csak sokszor, tán évszakonként, ahogy ráismerni vél önmagára. Egyedül csatangol idegen csillagokon, ahol költő és Isten vívja végeérhetetlen párbaját.
Öltünk előbb, aztán / öleltük a magány szagával eltelt nőket, / néztük a teraszokat, az ostoba városi / verebeket, ahogy harcolnak morzsákért. Ismét eldönthetetlen, elkezdődik-e ilyenkor valami, vagy épp véget ér. Talán mindegy is. Idővel az erdők is leomlanak. És még valami, a megoldhatatlanságról. Nyugodj végre, lassulj le, lélek, csecsebecse, / csak folytatódik, nincs meg semmi eredete, / nem tánclépés a világ, ami kijavítható, / sírnak az istenek, sírásuk hiábavaló. Luciferi kín ez, és nem gúny. "Tragédiának nézed? nézd legott / Komédiának, s múlattatni fog", szól a beszéd. De jön rá a nagy világbábjátékos a dumával, "Mulattattam, de nem mulattam." Marad a kérdés: kezdődik-e, vagy véget ér valami...
Zalán Tibor