A magyar anekdotakincs 1. rész

Ebben a palackban, amelyet az olvasó most kezében tart, olyan jó a bor, hogy nem kell neki cégér; elég a címkéje: ,,Tóth Béla: A magyar anekdotakincs." Nem is a bort cégérezzük itt, úgyis kapós lesz az, csupán a címkét magyarázzuk kissé. A címke igazat mond: ami e könyvben van, magyar is, anekdota is, kincs is.Anekdota görög szó, el sincs torzítva; azt jelenti: ,,kiadatlanok". Azaz kiadatlan, meg nem írt, könyvben meg nem jelent történetek. Harsányi Zsolt, aki e kötet két évtized előtti kiadásához előszót írt volt - néhány újabb keletű anekdota az ő gyűjtése is - eljátszadozott (már majd azt mondtam: elanekdotázott) azzal az ötlettel, hogy a kötet önmagában való ellentmondás. Hiszen amit könyvben kiadnak, az már nem ,,kiadatlan", tehát nem anekdota. A sziporka szórakoztató, de nem helytálló. A kiadatlanság nem azt jelenti, hogy e történeteket soha nem adták ki, hanem csupán azt, hogy kihagyták őket a komoly történelemkönyvekből, hivatalos életrajzokból. Nem adták ki, éppen mert nem eléggé hivatalosak, nem ütik meg valamely szakállas komolyság mértékét. De közben évszázadokon át szájról szájra adták s nem egyszer följegyezték és ki is nyomtatták ezeket a ,,kiadatlanokat". Följegyezte őket Bonfini és Heltai Gáspár és Dugonics András, Jókaitól kezdve pedig Mikszáthig, Móriczig, Móráig, Illyésig mindenki, akinek fülében a komoly csak hasonló csengésű, de nem azonos jelentőségű a komorral. És szívesen hallgatta, tovább adta, elolvasta és elolvassa mindenki, aki a tréfás történetek vaskos kőzetében is megtalálja a komoly, az igazi mondanivaló uránércét.