Mozart és a kaméleonok

Capote újabb és újabb megújulásait gyötrelmes magánemberi és művészi válságok előzték meg, s hogy a kettős válsággal merészen megküzdve volt képes mindig legyűrni személyes démonait, s megújult világlátása számára megtalálni azt az új technikát, amely révén a mondandó, az élmény megint csak magától értetődő könnyedséggel szólal meg.
Mint most is ebben az 1980-ban megjelent kötetben. Első pillantásra a módszer azonossága alakítja egységesség a három részre tagolt gyűjteményt: az első rész novellái tetszenek a leghagyományosabb írásoknak, a kötet gerincét alkotó bűnügyitény-kisregény, a Faragott koporsók a Hidegvérrel-t idézi messziről, míg a harmadik részben szereplő társalgási darabok voltaképpen interjú-novellák, többek között Marilyn Monroe-val, a Charles Manson-szekta egyik tagjával, saját néger takarítónőjével. De bárki és bármi álljon is egy-egy írás középpontjában, a novellahőssel vagy az interjúalannyal szemben mindig ott ül a faggatásra kész Capote, riporteri szerepben, magamagát is odakínálva az olvasónak, hogy megmérettessék és megítéltessék.
A Mozart és a kaméleonok darabjai önmagukban is pompás, eleven, szellemes, hol megrendítő, hol kihívóan frivol írások. Összességükben, kötetté komponálva viszont többek önmaguknál: Capote arcképét festik meg, az "író-szerencsejátékosét": "... itt vagyok, egy szál magam a sötét őrület kellős közepén, kezem ügyében a kártyacsomag - és természetesen a korbács, amit Isten adott."