Minden ablak nyitva - Válogatott versfordítások

„A fordítások olyanok, mint a nők, vannak közöttük csúnyácskák, melyek hűségesek, és vannak közöttük hűtlenek, de gyönyörűek." Benedetto Croce szellemes megjegyzésének említésekor akaratlanul felvetődik, hogy a „szép hűtlenek" és az analitikus fordítók elméleti csatájában van-e középút? Pláne, arany? S ha van, szükség van-e rá? Lehet-e úgy engedni a megérzés csábításának, hogy közben a megértés hídfőállásai ne gyengüljenek, és fordítva: egy tapasztalt faljáró nem szédül-e meg, ha ott, ahol nem számít rá, szilárd talajt érez a lába alatt? Mai tudásunk alapján a műfordítás több „két szöveg közötti autonóm viszony"-nál, gyakorlata nem azonosítható sem az „értelemátmentő" rekonstrukció, sem pedig a „tónusmegőrző" egyénítés technikáival. Szókratész szemében már a rhapszodoszok is azért voltak irigylésreméltóak, mert nem pusztán az „isteni költő" szavainak közvetítése volt a feladatuk, hanem - és mindenekelőtt - a homéroszi szavak értelmén való munkálkodás. Nagyon egyet tudok érteni azzal a megállapítással, miszerint „ha igaz, hogy bármely szövegnek a nyelvbe kell visszatérnie ahhoz, hogy közölni tudjon valamit, sokszorosan igaz a műfordításra: csakis akkor létezik, ha a puszta közvetítés helyzetéből vissza tud térni az irodalomba, a nyelvi beszéd művészetébe." Abba a közegbe, ahol a saját világban megjelenő idegen világ által mutatkozik meg, hogy mi is, milyen is a világ. Az enyém például elég színes, szélesvásznú, magyarul beszélő, és néhol csak tizenhat éven felülieknek ajánlott. Négy kultúra kereszthuzatában nyílnak és csapódnak az ablakok aszerint, hogy az elmúlt negyedszázadban milyen földrajzi es szellemi légtérben volt tartós maradásom. Az ausztrál, a finn, az izraeli és a skót versfordításaimban az a közös, hogy mindegyik más. És nem kell minden ablakon ki- vagy benézni ahhoz, hogy kiderüljön, a fordító is csak egy huzatra érzékeny ember." Turczi István