űrboksz madrigálok

"A doktor úr alkotói módszere egyébiránt végtelenül egyszerű. Vesz egy agyament ötletet, helyzetet, képet vagy víziót, és azt tekeri-csócsálja-csavarja, ameddig csak a szuflájából futja, nyelvileg. Ez az ötleg több esetben egyetlenegy közlésem, állítás, nyelvi tény csupán, az variáltatik eltökélten, repertitív módon, monomániás szisztematikussággal, míg végül ez az egész őrületes szóparádé kompakt művé összeáll. Az ismétléses szerkezetek valósággal sulykolják bele a fejbe a tömör kijelentéseket, egyre beljebb viszi az olvasót az erdőbe a szöveg, de minduntalan rákoppint az orrára: ne siess, rögzítvén újra meg újra a közben persze módosult, ámde stabilan fixált kiindulópontokat. Épp ezért nem lesz e teljesen elszállt agyműködés nyelvi lenyomata átlátszóan hatásvadász: az abszurd, nonszensz elemek orgiáját, melyben egy könnyűkezű poénmájsztró önfeledten, feloldódva önélvezne, itt egy magához is kíméletlen művész fegyelmezi. Aki, ha jól hallom ezt a könyvet, s jól látom a szövegek mellett sorjázó, elképesztően jó szénrajzokat, eléggé kétségbeesett. Legalábbis nem viccből szórakozik, vagy nem azért, mert ráér, hanem önnön sötétebb felét, fenyegető démonait, szorongását vicceli el. Így lesz egyszerre - ahogy Parti nagy írja a borítón - dadapetőfi egyfelől, aki játékba oldva opponálja a művészi önkifejezés honi hagyományainak súlyait, terheit, tragikus hangoltságát és ballasztszerű tétjeit, másrészt pedig olyan alkotó, akinél az infantilis dadaelem nem pityke, öncél, divat vagy dekoráció, hanem a belső képek kivetítésének egyedüli lehetséges, önterápiás célzattal is bíró, autentikus eszköze. Ezért van az, hogy amikor tizenkilenc sorban egymás alá írja azt, két ízben is, ami szerintem tényszerűen nem igaz, hogy szép a puszta, nevezetesen, akkor avval eszemben sincs vitatkozni. Azt én neki elhiszem. Úgyhogy drMáriás meg van véve nálam, mert letette az asztalomra ezt a könyvet, vagyis az érdemi részt - a munkát tehát - nem spórolta meg. Hogy megírja és megrajzolja mindazt, ami túl van a szerepen, hogy az arc, az imidzs mögött is rögzítse az időben magamagát. Fontos könyve túlnő minden irányzaton, trenden és kategórián, roppant erős nyelvileg és rajzilag egyaránt, s ami ritka, egyenletes színvonalú, mint a Bőrös család Lentiben: amikor megkérdezte a családfő, melyik kell, vitéz úr, Gizi, Piri, Rozi, Bözsi, vagy esetleg a mama maga, idősebb Pirike, nem is tudott a katona hirtelen dönteni, melyik faroljon neki a kerítésnek felhúzott szoknyával, jó volt mindegyik. /Keresztury Tibor: Már akinek (drMáriás szép a puszta c. kötetéről), MaNcs, 2000. márc. 16./