Válogatott elbeszélések

Ez 1888 telén történt, mikor olyan nagy volt a hó.
Akkor télen valahogy nagyon rosszul mehetett édesapámnak, mert csak épp egy pici malacot öltünk, aminek olyan vékony volt a hurkája, mint az ujjam, és a fazékban, mikor fozte édesanyám, kipattogott, és kása lett belole.
De azért ott volt: „sose ettem olyan jót”. Még külön mulattunk rajta, hogy ilyen vékony hurka is, kolbász is van a világon. Mi, gyerekek, ujjongtunk és táncoltunk, s édesanyánk velünk mulatott.
Már a hurka-kolbász régen elfogyott, már csak a négy kis sonka lógott a kamrában, kifüstölve, meg olyan vékony szalonna, mint egy papírszelet. Ehhez nem volt szabad nyúlni, ezt még tartogatta édesanyám, de azért mi jól éltünk. Krumpli volt, és volt nagy fozési tudomány: édesanyám maga komponálta az ételeket. Minden napra kitalált valami újat. Még a kukoricakását is úgy tudta tányérra rakni, hogy ettol sikítottunk örömünkben. Rajzot csinált a tányérban. Körbe csepegtette, és elmesélte, hogy ez a meghódítani való vár…, itt fog bemenni a kiskanál, mint egy ostromló hadsereg…, hopp, és bekapja a baktert…, hopp, bekapja a katonát…, hopp, bekapja a hadvezért…”

(részlet a FEBRUÁR, HOL A NYÁR? c. elbeszélésbol