Mégse

Harminc év verseit tartalmazza Varga Rudolf kötete, ám az olvasó végig azt érezheti, egyetlen hatalmas indulatkitörést, egyetlen folyamatos önmagának persze százszor ellentmondó vallomást olvas. A szerző szinte sohasem egyetlen költeményt épít fel, mindig csak folytatja, illetve újra- és újrakezdi kiáltozásait; hogy így és itt ez nem élet, mert elvész a tartás, a jellem, a becsület, és semmi sincs, ami elegendő lehetne, amivel beérhetnénk. Ő legalábbis nem éri be semmivel és senkivel. Ez az indulat, ez a megszállottság, ez a metafizikai örök-elégedetlenség élteti verseit (Elvitt; Távmondat I.; Vigyázva lépek; Negatív; Hódolat a patkánykirálynak; Hová jutunk? stb.). A kötet nem adja magát könnyen, gyakorlott, beleérző a modern lírára fogékony olvasókat kíván.