Tábori posta - Szovjet mundérban Poroszföldön

Sokáig készült ez az emlékezés, nehezen adom ki a kezemből. A '70-es éveket bolygatja fel, amikor Európa keleti részén - különösképp a szovjet haderő németországi hadcsoportjában - nem volt dicsőség katonának lenni. De erre mit sem ügyeltek a sorsomat manipuláló kágébés párkák. A katonai behívó viszonylag humánus eszközével - egyszerűen "kivontak a forgalomból". Lázadnom kellett volna, amikor kisházam magyarsága jó ösztönnel épp a túlélésre próbált berendezkedni? Csak jövőm esélyeit rontottam volna. így, aki otthon gyanús, a szovjet valóságtól elidegenedett pályakezdő poéta voltam, az Elba völgyében megvetett és szánalmas, idegen megszálló lettem, a rám bízott fegyverrel sem boldoguló "lánctalpas huszár". De emberek közt voltam ott is. Többnyire. Volt, aki latin betűim miatt franciának, németnek nézett, volt, aki ártani próbált, s volt, aki szívdobbanásait is az enyémhez hangolta. Ezért, majd' negyven év távlatából mondom: ez a két esztendő sem volt hiábavaló. Ha most összefutnánk valahol, válogatás nélkül ölelném meg őket. Az orosz őrmestert éppúgy, mint fogadott örmény testvéremet. - (Vári Fábián László)