A magam részéről sose értettem mi olyan nagy durranás az esküvőkben már amennyiben nem az ember saját esküvőjéről van szó, amely esetben némiképp azért érthető az izgalom. Voltaképpen nem is magával az esküvővel van gondom, hanem azzal, ami utána következik: összeeresztenek egy rakás olyan emberrel, akikkel korábban még nem is találkoztam, vagy éppenséggel már ismerem őket és pont ezért kerülöm olyan gondosan a társaságukat. A szertartást követő fogcsikorgató unalomért pedig legtöbbször még a vacsora sem kárpótol, az én lelkesedésem legalábbis a töltött káposzta feltálalásakor azonnal alábbhagy.
Hasonló okokból tartottam egy kicsit Vavyan Fable legújabb regényétől, a Habospitétől is. Az írónő eddig olyan volt számomra, mint egy különös nagynéni, akivel rajtam kívül már mindenki találkozott, és a néni kivétel nélkül mindenkit elbűvölt szellemességével és elborult történeteivel, most pedig ismeretlenül egymás mellett ülünk a lagziban. Ráadásul a Habospitében megvalósul a Fable-rajongók régi álma, ugyanis az irodalmi család két ága találkozik: a Halkirálynő és a Vis Major sorozat szereplői együtt őrzik (és bontják) a rendet.
Ki ne tartana hát a helyemben egy ilyen nagynénitől, akivel az ismeretség egy esküvőn kezdődik? Méghozzá nem is akármilyenen: a tatamicsillag Dalia és sokat próbált exzsaru, Marcel menyegzője készülődik Fertő Cityben. Természetesen nem a szokásos habostorta ruhára és galamberegetésre kell számítanunk, hiszen már maga a leánybúcsú sem a hagyományos mederben folyik. A régi szép idők emlékére az araparában szenvedő Dalia és koszorúslányai (Denisa és az alkalmi transzvesztita Cyd) a szabadság utolsó napján még járőröznek egyet Fertő Cityben. Ez az este a lefülelt kétes elemek számára is a szabadság utolsó napjának bizonyul, akiknek aztán Vis Major és Kyra viseli gondját a továbbiakban.
Időnként túlzásnak érzem a menyasszonyok izgalmát a nagy nap előtt (ebből is látszik, hogy még sosem voltam házas), de Dalia esetében mindez tökéletesen indokolt. Hiába fülelt le csúnya alvilági alakot a lánybúcsún, a nagy nap nyugalma még ezzel sincs garantálva. Komoly fegyverarzenál és egy dzsungelországi kokszbáró bukkan fel a városban, felszínre kerül szó szerint egy kétszáz éves bűnügy és néhány vámpírnak is éppen most támad gusztusa egy kis folyékony táplálékra. De mindez csak hab a pitén...
Igazi kosztümös történetnek lehetünk itt tanúi, hiszen a habfehér fidrek-fodrok helyett a mátkapár és barátaik középkori öltözetben, rizsporos parókával a fejükön jelennek meg (az esketést celebráló Rézorr atya őszinte rémületére), és persze az ifjú házasok első tánca sem a kettőt jobbra kettőt balra forgás koreográfia szerint alakul. Sőt, ha Daliáék nem a lapokon, hanem 3D-ben ropnák, táncuk valószínűleg nagyobbat szólna a YouTube-on, mint az azóta legendássá vált Brubaker házaspár meglepetéstánca.
A kosztümös jelenetek azonban nem érnek véget a lagzival, ugyanis az alvilági elemek éppen a parti kellős közepén lendülnek akcióba, és amikor a világ vagy Cyd szavaival élve a szűkebb pátriárka megmentéséről van szó, átöltözésre nincs idő. Daliáék eddig sem voltak kispályások, de szerény véleményem szerint egy motoros lovag és egy harcművész úrhölgy már a puszta látványával lesöpör mindenkit a színről, és akkor még a szájukat se nyitották ki. A szöveg pedig a ruházathoz hasonlóan lehengerlő, sőt, ha készületlenül éri az ártatlan olvasót, akkor Rézorr atyához hasonlóan kapkodhatjuk a fejünket a röpködő poénok és szóviccek láttán-hallatán.
Micsoda menyegző! Ilyenekre engem miért nem hívnak soha? Bár a vacsoráról ugyan nem sok szó esett, ilyen arcok és izgalmak mellett még akár a töltött káposztát is hajlandó lennék elviselni, csak lehessen utána egy kicsit lovagolni, nevetgélni és rosszfiúkat tángálni. Többet, azt hiszem, nem is várok egy esküvőtől.
2011. 05. 27.
Kiváncsian vártam az általam oly nagyon kedvelt kommandók "egyesítését" . A 10 -es skálán 8,5 pontot adtam neki magamban. Iszonyatosan jó az egész, a megszokott stílussal és poénokkal. Azért vesztett el fél pontot, mert egyes helyen elszaladt a trágárság felé-jóllehet a bűnözők tényleg így beszélnek ez már szinte sztenderd. Illetve számomra "sok" volt az "örömhoz nászajándékok" ecseteléséről szóló fejezet, mely kevéssé volt fontos mind a hangulta , mind pedig a történet szempontjából! De még mindig imádom ezt a sajátos stílust és a "mesélőkéjét" :)